Kárhozottak Cirkusza - Aislinn & Mors

Az évek, évtizedek, évszázadok és a majdnem két évezred megtanított arra, hogy az érzelmeimet ne befolyásolják bizonyos dolgok. Minél tovább él valaki, annál jobban kihal belőle az érzés és a lelkiismeret. Nincs, vagy már csak nagyon kevés dolog az, ami megrendíti, megérinti.
Nem tudtam, hogy St.Louis város úrnője Aislinn lett, csak annyit tudtam, hogy itt él. Talán jobbnak találta a Tanács, ha elhallgat bizonyos dolgokat. Na de ennyit? És ilyeneket? Volt egy fiam. Egy fiam, Aislinn-től. Egy fiú, akit sose tekintettem véremnek, pedig ismertem. Milyen bizarr büntetés ez? Csak azért, hogy továbbra is a Tanácsot szolgáljam?
Ezekkel és ilyen gondolatokkal térek nyugovóra.
Borús és esős nap köszönt ébredésemkor. Talán a bensőmet vetíti ki a természet, és gyászolja múltam helyettem. Saját alakomat megtartottam, pedig régen volt, hogy huzamosabb ideig voltam önmagam. Barna szövet nadrág, barna hasított bőr cipő és egy szürkés-kék kötött elegáns pulóver, ez az amit magamra öltök. Ideje tiszteletemet tenni valakinél, de nem mint Harlekin.
Pontosan tudom, hogy hova kell mennem, hogy mit kell csinálnom, hogy lejussak hozzá. Mit nekem testőrök és katonák hada, ha én egyszer akarok valamit, akkor azt megszerzem, vagy megcsinálom és senki sem tud az utamba állni.
Könnyedén lépek el az őrök mellett, akik érkezésemből semmire nem fognak emlékezni, és haladok lefelé a lépcsőn. Az egyik farkas készségesen nyitja ki előttem a lenti vaskos ajtót, hogy beengedjen és mögöttem újra bezárja azt. Egy terem tárul elém, amolyan társalgó féle, falai súlyos nehéz kövek. Három folyosó nyílik belőle, az egyikből beszéd és nevetés hangja szűrődik ki, a másodikat néma csend öleli körbe, míg a harmadikból halk suttogás és szívdobbanások hallatszanak. Az utolsót választom. Belépek a folyosóra és mint ahogyan fent, úgy itt sem észlelnek jelenlétemből a testőrök semmit. Egy ideig eltűnődöm, hogy vajon melyik ajtó az övé, majd a leghátsót választom, ami mellett két őr áll.
Ujjaimat végig futtatom a nehéz tölgyfa ajtón, majd lenyomom a kilincset és belépek.
A szobában egy kétajtós szekrény és egy hatalmás ágy van, az oldalsó falból, pedig egy ajtó nyílik, feltehetőleg a fürdőszobába. A kandalló mellett két karosszék is helyet kapott még, szembe az ággyal.
Az ággyal, melyben Aislinn fekszik. Mondanám, hogy alszik, de már régóta tudjuk, hogy ez nem alvás, ha nem a halál. Az a fajta vég, melyet az éjszaka eljövetele, mindig új élettel tölt meg.
Kecses testének vonalát fekete és bordó selyem öleli körbe, kiemelve bőrének fehérségét, haja koronaként terül szét arca körül.
Az egyik fotelt kihúzom és szembe fordítom az ággyal. Kényelmesen helyezkedem el benne, egyik lábamat átvetve karfáján.
Nem sokára felébred, és én meg fogom várni.

Fürdésem senki nem zavarja meg. Annál jobb, mert nem kívántam volna látni senkit jelen pillanatomban. Majd ha holnap lemegy a nap, akkor újra a város úrnője leszek, visszatérek a régi szerepemhez. Ma éjjel azonban, csupán egy nő vagyok, aki a veszteségeit gyászolja. Különös módon sírni nem tudok már, csupán némán szenvedni. Ideje lenne elbúcsúznom mindenkitől aki az életembe volt. Csak nehéz. Nehezen tudom elengedni a múltam darabjait. Én már csak ilyen vagyok sajnos.
Kilépek a kádból, és a törölközőért nyúlok. Belenézek a tükörbe. Az arcom változatlan, ugyanolyan mint mikor még halandó voltam. Szerencsémre a lelkembe nem tudok belenézni, és abból mi sem látszódik az arcomon. Ennyiből szerencsések a vámpírok, bár néha azt kívánom bár haltam volna meg még halandóként, és ne kellett volna ezt a sok mindent átélnem. Bár lett volna egy érdekházasságom, és vele együtt egy csendes és eseménytelen életem. Bár az égiek másképp rendelkeztek. Ezzé váltam, és még mindig élek. Több mint kilencszáz évvel azután, hogy a Tanács megjelent nálunk. Biztosan van valami oka ennek, de eddig még nem sikerült rájönnöm.
Az ágyamhoz sétálok. Perceken belül hajnalodik. Kényelmesen helyezkedem el a takaróm alatt, hogy ugyan csak egy újabb éjszakára is, de elérjen a halál.

Szemeim maguktól nyílnak ki, de a szokásos nyugodtságom semmivé válik, mivel tudom hogy nem vagyok egyedül a szobában. Felülök, magam előtt tartva a takarót, hogy lássam ki a hívatlan vendégem. Legnagyobb megdöbbenésemre Mors ül az egyik fotelemben. Szemeim tágra nyílnak. Bár tudom, aki előttem ül, nem Mors, csupán a Harlekin egyik tagja teszi nálam tiszteletét. A testtartása ismerős, de aki a szobában van, csupán egy illúzió, s nem a valóság.
- Különös módon nem rémlik hogy üzenetet kaptam volna maguktól. - mondom egyszerűen, amikor nyílik az ajtó, és egy farkas sétál be.
- Sajnálom, nem tudtam hogy van itt valaki.
- Semmi baj, gyere csak. Az úr még nem mondta el hogy mit akar tőlem.
Felmászik mellém az ágyra, felkínálva a nyakát. Odahajolok, és vérét veszem, mint általában minden éjjel amikor felébredek. Mikor befejezem, lágy csókot lehelek a két kis sebre, a farkas pedig távozik. Immár eltelve, újra a Harlekinre nézek.
- Azért volt ilyen sietős és mindenféle protokollt nélkülöző a látogatása, hogy mielőbb közölhesse a kivégzésem hírét? - érdeklődőm egyszerűen.
Noha mondhatnánk hogy nem a legmegfelelőbb tárgyalási terep az, hogy én az ágyamban vagyok félig betakarózva, ő pedig a fotelemben, de az ágyban én kiválóan tudok tárgyalni. Sőt, a nagy döntések és elhatározások igazából ott születnek meg. Akkor a legsebezhetőbb az ember, ezt mindenki tudja. Én pedig ki is használtam már ezt egy párszor.
Türelmesen várom hogy válaszoljon. Több lehetőségre is felkészültem a lehetségesek közül. Bár azt hittem hogy némileg formálisabb keretek között fog lezajlani, nem a hálószobámban, váratlanul. Bár ők a Harlekin, gyakran kedvük szerint irányítják a szabályokat.
A párnámat megtámasztom az ágy végénél, s egészen felülök. Ha ő kényelembe helyezkedhetett, akkor én is megtehetem. Várakozó tekintettel nézek rá.
- Hallgatom.

Csendbe burkolózva ülök és figyelem, ahogyan felébred. Ó, micsoda szemérmesség, ahogyan takaróját maga elé tartva teszi fel kérdéseit nekem. Mindig is sokat tudott beszélni, és még az alapnál is többet, ha zavarba volt. Talán ezzel próbálja meg zavarát leplezni. Figyelem, ahogyan egy farkas vérét adja neki, reggeli táplálék gyanánt.
Párnáját kényelmesen veti hátra az ágy végének, hogy neki dőljön, ezáltal önmagát is kényelembe helyezze.
- Nem hiszem, hogy maszkban lennék. Most nem vagyok Harlekin. Most nem vagyok Scaramouche. - figyelem ahogyan arcán átsuhan nevem hallatán a felismerés - Igen. Én vagyok a totális végrehajtó. Több száz éve, már hogy tagja vagyok társadalmunk bíráinak, és ugyanennyi, sőt még több éve vagyok én a Halál.
Lábamat leveszem a karfáról, és térdeimre támasztom könyökeimet, hogy előre dőlhessek.
- Beszélgessünk. - mondom szavaimban komolysággal.
- Mindent tudni akarok. Mindent ami történt, amit eddig elhallgatott.
Hátra dőlök a székben és úgy figyelem őt. Arcom érzelemmentes, testem a beálló csenddel együtt feszül meg. Mozdulatlanságom szinte vibráló, csak az öregek képesek ilyen mozdulatlanságot felvenni. Olyan más számára, hogy ha csak pislogni merne, akár köddé is válhatnék azon röpke másodperc tört része alatt.
- Zavarja a kinézetem? - kérdezem halkan - Kit szeretne itt látni? A fiát? - felsóhajtok.
- Sajnálom, de be kell érnie velem és ezzel az alakommal. Régen volt már, hogy utoljára használtam. A Tanács nem engedélyezte.
Nézem arcát, szinte látom gondolatait magam előtt. Felnevetek.
- Minden mesternek van saját képessége. Az enyém ez. Bárkinek fel tudom venni az alakját, kinek vérét vettem. A harapásom álmot hoz, vagy halált, csak tőlem függ, hogy az áldozatomnak mit adok.
- Tehát? Mit szeretne? Ha beszélget velem, talán teljesítem kérését.
Pulóverem felső három gombját kioldom. Egy vágás villan elő mellkasomon, mely bal csípőmtől, jobb kulcscsontomig ér.
- Tudja, hogy ez maga miatt van. Tán nem jó újra látni? - felkelek a székről és lassan elindulok az ágy felé Aislinn előtt megállok - Egy gyermek Belle-től, aki szemérmes? Ilyent is megélt a világ, kész csoda.

Persze, a tényleges maszkot nem viseli, de attól még csak egy illúzió. Egy halott ember maszkja. És pusztán azért használja hogy bántson vele. Amit igazából már megtett tegnap éjjel. Az oly jól ismert arcot látva sajognak a sebek, de így más, mert tudom hogy halott, és hogy ha élne sem ülne a szobámban. Így némileg egyszerűbb vele társalognom. Szavai meglepnek. A végrehajtó. Szép mese, csak éppen nem fogom neki elhinni. Az ő alakjában van, mondhat tehát akármit.
- Persze hogy az. - mondom egyszerűen - Különben mi másért lett volna jelen tegnap éjjel. A műsorát pedig már láttam, így azzal, hogy előadja nekem most azt, hogy kicsoda valójában, csak azt éri el hogy hazugnak fogom tartani.
Felvonom egyik szemöldökömet. Én nem akarok vele beszélgetni, főleg nem az életemről. Tegnap már megkapták a részleteket. Azt hittem, társával együtt visszatér a Tanácshoz hogy megkapja a válaszait, és eldönthessék hogy mi legyen a büntetésem.
- Tegnap már elmondtam amire kíváncsiak voltak. Nem fogom magának feltárni az érzéseimet. Mint végrehajtónak, semmi köze nincs hozzá. A válaszait megkapta, visszatérhet az öreg kontinensre tájékoztatni a Tanácsot.
Nem hivatalosan van itt, akkor meg miért érdekli annyira a történetem? Ezt pedig igazán elfelejthetné már, hogy ő Mors. Mindketten tudjuk hogy nem fogok neki hinni. Pontosan a tegnap éjszaka miatt. A fiam említésére lehunyom a szememet.
- Nincs joga őt megemlíteni. Sem használni a külsejét. Maradjon csak ebben az alakjában ha akar. Nem állok Ön felett hogy megmondjam mit tegyen.
És ismét itt van a Mors kérdés. Tegnap éjjel bizonyosodott be számomra, hogy ő halott. Mellesleg Londonban közölte velem hogy többé nem akar látni. Életben hagyott, de részéről ennyi volt. Szóval még ha ő is lenne az igazi, miért akarna felkeresni most múltbeli dolgok miatt, és miért adná ki nekem hogy tagja a Harlekinnek? Nincs összhangban a kettő.
Még ezeket a szavakat is ismerem, az ő szavai. Egy félmosoly jelenik meg ajkaimon, aztán el is tűnik. Idézni én is tudnék sokaktól. Aprót biccentek.
- Figyelemreméltó. Ügyesen használja szavait is, nem csak a külsejét. - elgondolkozom egy pillanatra - Hogy mit szeretnék? Hozzák meg a döntést, aztán hagyják el ezt a várost. Nem tesz jót sem nekem, sem az enyéimnek ha a Harlekin itt tartózkodik.
Kigombolja pulóverét, látni engedvén a sebhelyet, amelyet Mors valóban miattam szerzett, mikor még halandó voltam. De ez semmit nem jelent. Csupán egy test. És ha fel tudja venni az alakját, akkor azt miért ne tudná tökéletesen megtenni?
- Miért érdekli magát hogy nekem mi jó és mi nem jó? Nem is ismer. Az pedig hogy felveszi valaki testét, csak egy dolog. Figyelemre méltó képesség, de csak egy képesség.
Érdeklődve figyelem őt, lassan sétál az ágyamhoz. Szavai nyomán felnevetek.
- A szemérmetlenséget az olyanoknak tartogatom, akik érdekelnek. Tudtommal házigazdai kötelezettségeim közé nem tartozik a maga ilyen térű szórakoztatása. Tehát elmondja nekem hogy mit akar tőlem valójában, vagy még óhajt pár mellékszálat felvenni? És igazán komolyan mondom, szükségtelen azt mondania hogy maga Mors.
Nem, nem hiszek neki. Több okból sem. Lelököm magamról a takarót. Ha annyira szeretne látni, akkor lásson. A test látványa csak egy dolog. Hálóingem ugyanolyan selyemből van mint a takaróm, s párnáim, ugyanolyan bordó is. Széttárom a kezeimet.
- Így már kényelembe tudja magát helyezni? - nézek rá kérdőn - És most szeretném az igazat hallani a szájából.

Felnevetek.
- Az igazat? Az igazat akarja hallani? Ha itt és most azt mondanám, hogy az ég zöld, maga elhinné nekem. Te elhinnéd nekem Aislinn, mert nekem mindennél jobban akarnál hinni.
- Az egész történetet akarom. Hallani és tudni, hogy mit miért. Mi az amit elhallgattak előlem, mi az amiben hazudtak nekem. Mert tudnom kell.
- Társam egyedül áll a Tanács elé, én nem tartok vele. Nem lenne egészséges. Sem nekem, sem a Tanácsnak.
- Látom a szemeidben a kétkedést, hogy nem akarsz hinni annak, ami előtted van. És tudod, ez felettébb mókás. - felnevetek újra - A kínzás, a testi kínok mit sem érnek a mesterekkel szemben, hiszen mind annyifélét kiállt már, mire odajutott ahova, de a lélek az más. Az emlékek, a régi ismerősök, a rég elfeledett szeretők. - az utolsó szót már fülébe súgom - Nem hiszed, hogy én vagyok Thanatosz, fia az Utazónak, ura Halálnak és Álomnak. Mors vagyok, ki közel 1500 esztendeje tagja társadalmunk bíráinak, a bírák közül is a végrehajtó vagyok. A gyilkos, kinek útját folyton vörösre festik a bűnösök. Félsz, félsz hinni nekem. Tartasz haragomtól London óta, ahol futni hagytalak, pedig meg kellett volna, hogy öljelek. Rettegsz a szemembe nézni, az okozott fájdalmak miatt, mert bíztam benned, és te megcsaltál az első alkalommal, hogy hosszabb időre újra magadra hagytalak. - ajkaim ahogyan a szavaim formálják, néha fülét érintik, leheletem melegségét bőrén érzi.
Hirtelen egyenesedem ki, és magammal rántom Aislinn-t is. Könnyűszerrel szegezem két csuklóját a falnak. Testemet testéhez préselem. Újra szemébe nézek, és csak zavarodottságot látok bennük.
- Nem hiszel nekem, igaz? Nem akarsz hinni. Inkább ringatod magad hamis álomba, hogy halott vagyok, mintsem a történtek fényében a szemembe kelljen nézned. - sziszegem arcába.
- Hát legyen. Te akartad Aislinn!
Erőm lassan árad szét testembe, nyomába melegséget és forróságot hagyva.
Oldalra nézek, nézem ahogyan bal kezemet, mellyel Aislinn jobbját fogom, hogyan öleli körül a kékes láng. A tűz felveszi és követi testem vonalát és ahol bőröm Aislinn bőrével érintkezik egy pillanatnyi várakozás után átlépi a kettőnk határát. Ahogyan engem burkol be lassan a meleg kékség, úgy öleli körül Aislinn kezét is.
- Tudnom kell. - súgom fülébe - Többé nem hazudhatsz nekem! - erőmet visszazárom mélységes mély és sötét zugába - Többé már nem... - mondom halkan és homlokom Aislinn vállát érinti - Jogom van tudni.

Felnevetek. Miért akarnék neki hinni? Mégis milyen téveszmékbe ringatja magát velem kapcsolatban? Nem, nem akarok, és nem is fogok neki hinni. Miért tenném? Nem lenne értelme.
- Téved, nem akarok hinni magának. Nincs rá szükségem hogy higgyek magának, ez ennyire egyszerű. A magabiztosság erény, de okosan kell használni. - felelem szenvtelenül.
Kicsit mintha hasadt lenne a személyisége. Ő akarja hallani, Ő akarja tudni, hogy mit hallgattak el előle, mit hazudtak neki. Miért fontos neki hogy mi történt az én életemben? Hazudtak neki mint Harlekinnek. Nem meglepő a Tanácstól. Nem tudom miért lepte meg ezen lépésük. Össze akar zavarni, de nem tudom miért.
- Miért ne lenne egészséges? Hisz tagja vagy a Harlekinnek. Vagy a Tanácsot nem büntetitek meg hazugságért, és bizonyos dolgok elhallgatásáért? - szegezem neki a kérdést.
Szavai igazak. Nem hiszek neki, nem is akarok neki hinni, mivel képtelenség. Ha valóban ő Mors, akkor az azt jelentené hogy tagja a Harlekinnek. És ezt az információt miért kívánná velem megosztani ha gyűlöl? Hisz mindenki tudja, hogy az egyik legnagyobb titok, hogy kiket rejtenek a maszkok.
Igen, a lélek valóban más. Ezért okozott fájdalmat hogy láttam ezt az arcot, és a dadámét is. Szavai már a fülemnél visszhangzanak, és megtalálják útjukat egészen elmémig. London hallatán felkapom a fejemet. Nem, Mors halott, és erről bárki tudhat. Ugyanúgy, ahogyan indítékairól is. Miért ne tudna róla a Harlekin? Való igaz, meg kellett volna ölnie Londonban, mégsem tette. Felsóhajtok a megcsalást hallva. Ez örök vitatéma volt közöttünk. Nem akarta megérteni a halandó szolgámat. Bár már nincs is mit megértenie. A sértettek halottak.
- Köszönöm az információkat, de nem rettegek tőled. - felelem még mindig előre nézve - Megölhettek volna Londonban valóban. Ez nem történt meg, Mors miatt. És ne akarj felettem ítélkezni, sem az ő szavait idézni. Nem csaltam meg. Soha.
Felegyenesedik, és magával ránt engem is. Csuklóimat a falnak szegezi. Testemet is, testével. Nem értem az egészet. Valószínűleg idegesíti hogy nem hiszek neki. Nem hihetek neki. Mors halott, és ezt el fogom fogadni, akármit is fog ez a másik csinálni itt és most. A szavai nem ijesztenek meg. Nem félek tőle.
- Pontosan így van. Nem hiszek neked. Nem vagy Mors. - vágok vissza szavaira.
Követem tekintetét, és megbabonázva figyelem ahogy a kék lángok körülölelik kezeit. Ezt viszont nem tudná ellopni, ez Mors képessége, már emberként is az övé volt. Mégis ő lenne? Lesújtva nézek rá újra. Magam sem tudom hogy mit kellene éreznem. Arcomat a keze felé fordítom újra, s a kékes láng már az én kezemet is beburkolta. Nem bántó, ahogy akkor régen sem okozott vele fájdalmat vagy sérülést. Bebizonyította nekem most is ezzel, hogy ő az.
Kéri, akarja az igazságot. De hogyan is magyarázhatnám meg neki? Nem fogja megérteni, mert ismerem, nem is akarja megérteni. Ezt látja hogy hazudtam neki. Eszébe sem jut hogy meg akartam ezzel védeni. Homloka vállamat érinti, újabb sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Engedj el. - mondom egyszerűen.
Kezeimet kiszabadítom szorításából, s megtámasztom vállain. Tanácstalan vagyok vele kapcsolatban. Azt mondta Londonban hogy gyűlöl, és hogy többé nem akar látni. Most, mikor azt hittem már nem él, itt van, nagyon is valóságosan, nagyon is közel hozzám, és válaszokat akar. Amivel nincs egyedül.
- Mi a fenére volt jó az a színjáték tegnap éjjel? - tolom el magamtól - Meg akartál törni érzelmileg ezzel a hármassal? Gratulálok a fegyvernemhez.
Elviharzok mellette, és járkálni kezdek. Intek neki hogy közelebb ne jöjjön, és ne csináljon semmit. Beszélni akar? Azt akarja hogy ne hazudjak neki? Jó, akkor nem fogok.
- Kíváncsi vagy a történetre? Akkor elmondom. Mikor elindultunk Angliából már terhes voltam. Belle és Louis tudta, és vámpírbűbájt használva, kilenc hónapig jóformán a hallucinálás és a valóság között lebegtem. Mikor megszületett a fiam, elvették tőlem, és elvittek Párizsba, ahol te találtál rám a Szajna parton. Mivel Louis tudott erről, és Belle semmiképp sem akarta hogy megtudd, így hallgatásáért cserébe, neki ígért engem. Hogy miért nem akarta hogy megtudd? Egyszerű. Nem tudták hogy mennyire változtatott volna meg a tudat hogy fiad született. Miután elutaztál arra a több mint negyven évre, a Tanács többi tagja is megtudta. Úgy gondolták hogy jobb téged továbbra is abban a tudatban tartani, hogy nincs családod. Mivel nem titkolt dolog volt köztük, hogy Belle és az Utazó is akarták őt. A kettős vérvonal történetét te magad mesélted el nekem valamikor régen.
Megállok a járkálásban, és ránézek. Nekem is nehéz volt miután megtudtam hogy gyakorlatilag évekig éltem a fiam mellett, mégsem tudtam hogy ő az.
- Az egyesség értelmében, nekem Louissal kellett volna mennem, ami nem történt meg miattad. Mikor megint elmentél, és én újra egyedül maradtam, Belle elmondta az igazságot Sansonról. Mennem kellett. Nem volt más választásom. De nem voltam hajlandó neki adni magam. Nem voltam rá képes. Az Utazó közben tanított engem, hogy hogyan fedjem el az erőmet Belle és mások előtt is. Louis a szemem láttára ölte meg a fiamat. Nem.. - sóhajtok fel - nem hagyhattam őt életben.
Visszasétálok hozzá, és felnézek rá. Bele a szemébe.
- Kitéptem a szívét, saját kezemmel morzsoltam szét. És felgyújtottam a testét. Végignéztem, de az űr amit hagyott a tettével, az nem lett kisebb. - újra ellépek tőle, és hátat fordítok neki - Az Utazó persze végig sejtette hogy valami ilyesmi lesz a dolog kimenetele, ezért is ajánlotta fel nekem a védelmét. A Tanács ártatlannak ítélt meg. De nem lettem volna képes tovább Belle közelében maradni, így eljöttem, de megesküdtem az Utazónak, hogy te sosem fogod megtudni. Nem tudta hogy hogyan reagáltál volna rá, az pedig neki dolgozott, hogy éppen távol voltál.
Megfordulok, és a fotelhez sétálok, melyben ő ült korábban. Leülök, de tekintetemet nem veszem le róla.
- Itt vannak a válaszaid. Kielégítőek számodra?

Hagyom, hogy kihúzza kezeit kezeimből, hogy utána vállaimra tegye őket. Már előre tudom, hogy elutasítása fog következni. Sóhajtok és lecsukom szemem.
- Színjáték? Színjáték az egész világ. Inkább a fizikai kínzást választottad volna tegnap? Az igazságért jöttünk, hogy meghallgassunk téged is a történtekről. A Tanács fele a halálodat akarja, hogy bűnhődj. Így most jobb? Zavar a fegyvernem, mely talán az életedet adja?
Nem fordulok felé, de tisztán hallom, ahogyan fel-alá járkál.
- Tudod, jól, hogy a Mesterrel halnak az emberei is. Ez a törvény. És igen. A Harlekin tagja vagyok, amióta a Tanácsnak felesküdtem. De ezt tudod, hiszen tisztában voltál vele a kezdetek óta, hogy végrehajtó vagyok és a Tanácsnak dolgozom.
Mikor elkezd mesélni lassan megfordulok és hátamat a falnak vetve válok teljesen mozdulatlanná.
Összeáll minden történés a múltban. A kezdeti éhsége, testének apró mássága, az érzések. Mikor megáll és rám néz, viszonozom pillantását.
- Segíthettem volna, ha elmondod. - mondom halkan - Talán még mindig élne Sanson.
Vállam megereszkedik, és csak némán állok, tovább hallgatva Aislinn történetét.
- Nem hibáztatlak. Én is megtettem volna.
- Sanson tudta, hogy az anyja voltál? Emlékszem, mindig akartatok egy családot. Én pedig az évek múlásával egyre rosszabbul viseltem el, mikor rád néztem, hogy nem tudtam megadni neked mindent, amit szerettél volna még halandóként.
- Szöktetés, nyugodt élet, gyermek... Túlságosan önző voltam, és csak későn eszméltem rá, hogy neked nem tetszik a kapott élet.
- Azt mondod nem csaltál meg. Én másképpen gondolom. Valahányszor el kellett mennem, a Tanács utasítására mentem, mint végrehajtó. Nem volt választásom. Onnantól, hogy az Utazó megszállt, fény derült a vérvonalam adta képességre, és senkinek nem lehetett tudomása róla. SENKINEK.
- Láttalak a halandó férfival, láttam, ahogyan kötődsz hozzá, úgy ahogyan hozzám sose kötődtél, ahogyan ránéztél és ő viszonozta.
Felnevetek.
- Több ezer alkalommal voltam szemtanúja a cselekedeteidnek, és te még csak tudatában sem voltál, mert sose engem láttál.
- Katona vagyok, mindig is az voltam, valaki aki parancsot teljesített és csak veled kapcsolatosan mondtam ellent, ahogyan most is. És az igazság fényében kiderül, hogy az egész életem nem ér semmit és csupa hazugságból állt. Azt hittem, megbízhatok néhányunkban. Tévedtem.

Igaza van, az egész világ egy színjáték. Tudom, hogy nem egy személy vágyik a halálomra. Érdeklődve nézek rá.
- Számítana neked bármit is ha fizikai kínzást kellett volna alkalmaznod? Azt mondtad gyűlölsz, és nem akarsz már látni. - felsóhajtok - Az Utazó tanácsát követve jöttem az Egyesült Államokba, hogy minél messzebb legyek a Tanácstól, és az esetleges gyűlölködőktől.
Magától értetődőnek veszi, hogy mindig is tudtam hogy micsoda. Ez azért nem ilyen egyszerű. Tagja a Harlekinnek, amit ezidáig elhallgatott előlem. Mert mondhat rám akármit, hogy mit és mennyit hazudtam neki eddigi kapcsolatunk alatt, viszont ő sem sietett életének ezen részét elmondani.
- Nem, nem tudtam. Az, hogy a Tanács végrehajtója vagy, egy dolog. Ezt elfogadtam, már a legelején. Arról viszont soha, egyetlen szóval sem beszéltél nekem a Harlekinről. Sokáig nem is tudtam hogy egyáltalán létezik. Ezért mentél tehát el mindig titokban, és oly sok időkre.
Így összeáll bennem is néhány dologra a válasz. Könnyebb lett volna ha elmondja, de vagy nem akarta, vagy nem tehette, vagy nem bízott bennem annyira soha, hogy közölje.
Sanson nevének említésére újfent lehunyom a szemem. Bennem már századok óta tudatosult hogy a fiam volt, és szerencsére még ha csak tudatlanságban is, de sok időt töltöttünk együtt. Ez a tudat legalább valamelyest megvigasztalt az eltelt idő után.
- Nem, nem segíthettél volna. Nem voltál az udvarnál amikor megtudtam. Nem szaladhattam érted, és nem volt más választásom. Utána pedig ígéretet tettem, hogy nem fogom neked elmondani.
Szavai majdhogynem felébresztik bennem a lelkiismeret furdalást. Sosem akartam hogy ezt érezze. Valamikor, mikor még halandó voltam, tényleg sajnáltam hogy nem született gyermekem, hogy nem maradt utánam senki és semmi. Mellette viszont teljesnek éreztem magam, nem volt semmilyen hiányom.
- Többet adtál nekem, mint az érdekházasság adott volna. - felelem őszintén - Nem, soha nem tudott róla. Sok időt töltöttünk együtt, de előtte ez mindvégig titok volt. Ahogyan te sem, ő sem tudhatott róla.
Felvonom a szemöldökömet szavai hallatán. Szerintem sosem éreztettem vele hogy nem tetszik az élet mellette, vagy hogy elégedetlen lennék. Így nem értem most hogy mit mond.
- Nem így terveztem el az életemet, ezt te is tudod. De nem sajnáltam, mert mellettem voltál. És úgy gondolom, hogy soha nem mondtam vagy éreztettem veled azt, hogy nekem nem tetszik ez az élet, vagy hogy boldogtalan lennék melletted.
És ismét visszakanyarodunk a megcsalás dologhoz. Sosem tudtam ezt vele megértetni, mert nem hajlandó bele sem gondolni. Csak a sértett hím beszél belőle.
- Engem hibáztatsz hogy nem mondtam el neked. Te magamra hagytál többször is, minden ok nélkül, de nem szóltam semmit, nem kíváncsiskodtam. És igen, még ezt sem mondtad el nekem, hogy mi a vérvonalad képessége. Ma éjszakáig nem tudtam róla.
Nagyot sóhajtok. Ha valóban ilyeneket látott, akkor az együtt töltött idő alatt, a legkevésbé sem ismert meg engem, és ez csalódás számomra. Nagy.
- Más volt mint te. És távol voltál, én pedig nagy veszteséget igyekeztem túlélni. Akaratomon kívül jelöltem meg. Utána pedig akartam is a többi jelet. Ha pedig valóban ilyesmit láttál, akkor nem ismersz engem - villan rá a tekintetem - Fontos volt nekem, a halandó szolgám volt. Mit gondolsz, gyűlöltem őt? Nem tettem volna azzá, ha így éreztem volna iránta.
Elgondolkozom szavain. Ha valóban ennyiszer látta, akkor miért csupán York létezésén akadt ki? Vagy a többi nem érdekelte, mert tudta hogy nem számítottak és úgyis eltűnnek?
- Nem is tudom mit kellene ehhez szólnom. Ha valóban ilyen szörnyűséges vagyok, aki ilyeneket tett veled, miért nem hagytál már el korábban? - szegezem neki a kérdést - Bizonyosan találtál volna magadnak valakit, aki jobb nálam, és nem teszi ezt veled.
Újra felsóhajtok, mert nem tudok mást tenni. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogyan értessem meg vele? Elmosolyodok.
- Te, te, te...nem csak neked hazudtak. Nekem is hazudtak, és rajtunk kívül oly sok mindenkinek még. Engem is odaígértek, jóformán eladtak, titkoltak előlem dolgokat. - állok meg újra előtte - Nem csak neked fáj, nekem is fáj. Te is elhagytál, azt mondtad gyűlölsz. És most is azt mondod hogy neked mi fáj, és elmondtad a hibáimat. Miért vagy itt? - ragadom meg a pulóverét - Miért jöttél most ide?

Megragadja a pulóverem és úgy próbálja meg magára vonni figyelmemet.
- Hogy miért vagyok itt? - jó kérdés, hiszen tegnap óta még nagyobb vihar dúl lelkemben - Hogy újra halljam.
Szemeibe nézek, majd lehajtom a fejem.
Talán balgaság volt idejönnöm. Talán balgaság volt bebizonyítanom Aislinn-nek, hogy én én vagyok. Talán balgaság volt elmondanom, hogy tagja vagyok a Harlekin-nek.
- A Harlekin élete más. Senki nem tudja, hogy kik a tagjai, senki külsős. Csupán mi magunk ismerjük egymást és a Tanács. Ez így van évezredek óta. Sok nevünk volt, a történelemmel együtt változtunk mi is, csak főbb törvényeink maradtak a régiek.
Kezem kezére fonom és finoman lefejtem pulóveremről. Tekintetemmel követem kezünket, ahogyan derekunk magasságába ér, majd elengedem. Felsóhajtok és ellépek mellőle.
- Talán... - megállok Asilinn mellett - féltékeny voltam a halandóra.
Újra elindulok, kezem az ajtó kilincsét érinti.
- Ha igazat szólok Londonban, meghaltál volna. - kinyitom az ajtót - És még ha így is kellett megtudnom, mélyen jó érzés tudni, hogy gyermekkel ajándékoztam meg azt a nőt, akit szeretek. Sanson rád hasonlított. - kilépek az ajtón, s behúzom magam után.
A folyosón lévő őrök feszülten figyelnek, én pedig inkább tudomást sem akarok róluk és a kavargó energiájukról venni. Valójában nem tudom, hogy mit akarok. Ordítani? Összeomlani? Friss levegőt szívni? Tombolva öldökölni? Nem tudom. Néma csendbe burkolózva lépek a társalgóba, ahol még több őr fogad.
- Kérem engedjenek át. - emelem fel kezem, jelezvén, hogy nem akarok bajt - Csak engedjenek ki. Kérem.
Egy rövid pillanatig merednek rám, majd a masszív fal ketté válik keskeny utat hagyva a lépcsőhöz vezető ajtó felé. Mire odaérek, az ajtó már nyitva, én pedig lassan teszem meg a felszínre vezető ösvényt. Mint a fuldokló, akit szólít a feneketlen, csábító, sötét mélység, de egyben hívogatva becéz a felszíni fény, a hosszabb élet ígéretével.
Ha most visszafordulnék, kitörne belőlem századok keserűsége, melyet eddig halmoztam magamban, és azokon az őrökön csattanna, akiknek kavargó energiájukat még mindig érzem. Nem jelentenek nekem semmit, és haláluk sem jelentene semmit, csupán eszközök. Fogyó eszközök.
Kilépek a cirkusz hátsó ajtaján, arcomat megcsapja a hűvös esti szellő fuvallata és bőrömön érzem az esőcseppek nyirkos érintését. Sír, zokog a természet.

Hogy újra hallja...ha nem lett volna a nyomozás, ha nem jött volna ide a Harlekin, az is lehet hogy soha életében nem keresett volna meg újból. Ismerve makacsságát, s büszkeségét valószínűleg ez így lett volna. Mivel az ő értékrendjében én csaltam meg, én követtem el a rosszat, bűnhődnöm is kell érte.
- Hallottad, elmondtam mindent.
Ki nem mondott szavakkal van tele az elmém. Egyik felem hozzátenné hogy ezek után, menjen el, és többé ne jöjjön vissza, hagyjon magamra a bánatommal. A másik felem azonban azt szeretné ha maradna, ha nem kellene többé nélküle élnem abban a tudatban hogy gyűlöl. Neki adni újra mindent, megpróbálni elfeledtetni a múltat. Összezavar, teljesen.
- Meghagyhattál volna abban a tudatban, hogy meghaltál. Az ítélethozatal után, talán már újra csak a Tanács és a Harlekin fogja tudni hogy kik a tagjai.
Kezeimet lefejti pulóveréről, ahogyan ő is, én is végignézem útjukat, és elválásukat. Ellép mellettem. Lehajtom a fejem.
- Féltékeny voltál arra, amit nem értettél.
Nem beszélhettem neki döntéseim valódi okairól, háttereiről, de nem gondoltam hogy ennyire zokon fogja venni a halandó szolgám létezését. De ahogyan őt elveszítettem, ugyanúgy elveszítettem Yorkot is évekkel később.
Szavai elgondolkodtatnak, összezavarnak, tele vagyok kettős érzelmekkel. Miért nem hagyott meghalni Londonban? Talán új életet kezdhetett volna. Megfordulok, de csupán csak a hátát látom. A döbbenettől szólni sem tudok. És kilép a szobámból.
Lassan nyernek az elhangzottak értelmet az elmémben. Szeret? Még mindig szeret? Ha így van miért megy el? Azt hiszi hogy egy elejtett vallomással lerendezheti? Nem! Így nem. Most nem választhatja a könnyebbik utat. Nem fogom neki hagyni.
Ha azt hiszi hogy tovább fogok nyugodtan élni a vallomása után, akkor tévedésben van. Kinyitom az ajtót, és egyszerűen csak követem energiájának maradványait. Mindenki néma csendben figyel, ami jobb is. Nem tudnék mit mondani, nem tudnám megindokolni nekik hogy most mit miért teszek.
Kitárják előttem a súlyos ajtót, és felérve a lépcsőn, kitárom a hátsó ajtót. Megkerülöm Morst, és megállok előtte. Felnézek rá, és megint szemben találom magam azzal a dilemmával hogy megcsókoljam, vagy egyszerűen arcon üssem. Hajamba belekap a hűvös szél, az eső cseppjei végigfolynak vállaimon, karjaimon.
- Most nem fogsz csak úgy elmenni. - tolom neki a falnak - Nem hagyhatsz csak így itt. - pár pillanatnyi szünetet tartok - Az érzéseim nem változtak irántad, akármi is történt a múltban. A hiányod borzalmas volt, de teljesítettem a kérésedet. Még a kontinenst is elhagytam. Inkább maradtam egyedül, minthogy azzal szembesüljek nap mint nap, hogy gyűlölsz engem.
A megoldásnak egyszerűnek kell lennie. Valóban hajlamos vagyok sokat beszélni ha olyan helyzetben vagyok. Lábujjhegyre emelkedek, és megcsókolom, ennyi idő után először. Szeret? Én is szeretem őt. És ezért valahol mélyen mindig is utálni fogom.
Ajkaim bátortalanul érintik övéit, hiába ismerem, ez a helyzet egészen más. Azt sem tudom miért teszem, nem keresek rá ésszerű magyarázatot. Igazából meg akartam tenni.
A számomra különleges, és nagy bátorságot igénylő cselekvést félbeszakítom, s felnézek rá.
- Ha el akarsz menni, nem fogok az utadba állni, de mindezeket el akartam neked mondani. - simítok végig az arcán.
Egyetlen lépést teszek hátra. Most nem futok el, mint valamikor régen. Nem keresek menedéket. Bármit is mondjon, bármit is tegyen. Itt fogom megvárni, meghallgatni. És ahogy lennie kell, itt fogom a döntését is elfogadni.

Aislinn áll előttem és a falnak tolja testem. Figyelmem elvonja hajának tánca a szélben, ahogyan kuszán kavarodik körülötte, az esőcseppek, ahogyan csupasz bőréhez érnek, majd a gravitációnak engedve folynak lefelé, keskeny nyomott hagyva testén, hogy kecses idomjaira tapassza selyem hálóingét.
Elszakítom tekintetemet róla és szemébe nézek. Lábujjhegyre áll és ajkai ajkamhoz érnek. Régóta, sóvárogva vágytam rá. Szemem becsukom és ha bár röpke a csókunk, de kiélvezem ezt a pillanatot az utolsó cseppig. Mint egy halálra ítélt az utolsó vacsoráját.
Ellép tőlem és megáll előttem, a döntést rám bízva. Ó, mit is akarhatnék én? A múlt megtörtént, nem törölheti el semmi, ahogyan az okozott sebek nyoma is ott maradnak végleg, sose fognak begyógyulni. Nem, nem akarok dönteni. Mát egyszer döntöttem, igen, ott Londonban. Életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg akkor és a tegnap és ma történtek szerint, a legrosszabbat is.
- Te mit szeretnél? - kérdezem tőle - Ha azt mondod menjek, akkor kilépek az életedből örökre...
Örökre. Mily nagy szó, és nekünk vámpíroknak mégis mást jelent, mint az egyszerű halandóknak, hiszen velük ellentétben, mi évszázadokat, évezredeket is megélhetünk akár, az emberek pedig jó része pedig alig nyolcvan évet él.
Teintetemet az ég felé fordítom, karomat széttárva, hagyva, hogy a záporozó eső teljesen körbe fonja testem nehezítve ruhám súlyát.
- Minimum egy hét, mire válasz jön a Tanácstól.
Arcomat visszafordítom Aislinn-re, kezeimet leeresztem. Várom válaszát.
Az idő múlásával, az emberfia megtanulja feldolgozni a veszteségeit, beledolgozza az életébe. Vagy nem?

Csendesen figyelem őt, hallgatva a csendet. Bár magam sem tudom hogy mire számítsak tőle. Egyszer már elküldött engem, talán megteszi mégegyszer. Avagy nem. Úgy vélem, volt elég ideje gondolkodni kettőnkön, amióta nem találkoztunk. Egészen az elmúlt percekig abban a tudatban voltam hogy tényleg nem akar többé látni, amire nekem elegendő magyarázat volt, hogy London óta nem keresett meg. Azt hittem, ez a végleges döntése. Most azonban elbizonytalanodtam a dologgal kapcsolatban. Nem tudom hogy mire számítsak tőle.
Kérdésével meglep. Londonban nem kérdezte meg hogy én mit gondolok, mit szeretnék, vagy hogy mit érzek. Most mégis fontos lett neki hirtelen? Vagy talán elgondolkozott rajta hogy nem én vagyok a legrosszabb személy ezen a világon? Örökre...örökre, túlzó, hiábavaló nagy szó. Sokaknak ez a majdnem háromszázötven év is azt jelentette volna hogy örökre. Most mégis találkoztunk. Eddig nélküle éltem az életemet, megküzdve a hiányával, mert nem volt más választásom. Most a kezembe adja a döntést. De az csupán egy dolog hogy én mit akarok, más kérdés hogy benne mi van. Viszont az első szó joga az enyém.
Szemeibe nézek. Igazából sokat gondolkodnom nem kell a válaszon.
- Én régen sem akartam hogy kilépj az életemből. Te döntöttél úgy hogy kilöksz engem a tiedből. - mondom komolyan - Most sem akarom hogy kilépj. Rajtad múlik hogy ellöksz-e újra, vagy nem.
Egy hetet említ. És mi van ha egy hét múlva az lesz az ítélet hogy végezzenek ki? Mondjuk én tegnap éjjel is felkészültem egy ilyen eshetőségre. Halványan elmosolyodok.
- Könnyen lehet hogy egy hét múlva, a hóhérom is te leszel, ha a Tanács úgy dönt hogy halált érdemlek. Bármi lesz is a döntésük, én elfogadom. - hajtok fejet.
Elindulok a bejárat felé. Kitárom az ajtót, és visszanézek rá. Még mindig ott áll. Felnevetek.
- Az ajánlatom nem tartalmaz gondolkodási időt. - ezzel belépek az épületbe.
Megteszem a rövid utat lefelé a lépcsőkön, és egy farkas ki is nyitja előttem a társalgó ajtaját. Rámosolygok, és a lépcső felé tekintek.
- Hagyd nyitva.
Besétálok, és helyet foglalok az egyik fotelben. Tekintetemet az ajtóra függesztem, amelyen nem sokkal utánam Mors lép be. Intek neki hogy üljön le. Van néhány dolog amiről nem beszéltünk ezidáig.
- Gondolod hogy képes vagy rá hogy újra velem légy? - támasztom meg arcom az egyik kezemen, s ránézek - A múltamat, a múltunkat már nem tudjuk megváltoztatni. A jövőre vonatkozóan semmit nem ígérhetek neked, hisz lehet hogy egy hét múlva meghalok. Én tudom hogy mit akarok. A kérdés csupán az, hogy te ezt így akarod-e.
Néha nem elég ha szeretjük egymást. Néha a múlt árnyai beárnyékolják a jelen fényét. Korábban elgondolkoztam azon, hogy megkeresem. De tudván hogy mi történt miután távoztam a városból, jobbnak láttam ha inkább nem teszem meg. Most újra itt van előttem, de nem velem.
Felállok és odasétálok hozzá. Le nézek rá.
- Az én döntésemet ismered. Szeretném ismerni a tiedet.

Szavai elgondolkoztatnak. Én magam sem tudom, hogy miért, de elgondolkoztatnak. Egy biztos a Hóhérja nem én leszek, ha a Tanács a halála mellett is dönt. Ha megakartam volna ölni, akkor az elmúlt majdnem egy évezredben számtalan alkalmam lett volna rá. Még se tettem meg soha. Az én kezemhez nem fog tapadni az ő vére, úgy biztosan nem.
Nevetése zökkent ki gondolataimból és ránézek, ahogy hátat fordít nekem és elindul visszafelé elmosolyodom. Kis ideig még állok az esőben és az ajtót nézem, amin keresztül Aislinn eltűnt a szemem elől. Lassú léptekkel indulok utána. Újra le a lépcsőn, csak most mellőzve a trükköket. Meghívott vagyok. Meghívott vagyok a Város Úrnőjénél. Vagy talán csak Aislinn-ál, ki tudja.
Mikor belépek a társalgóba ő már egy fotelben ül. Még úgyis kecsesen és sugárzóan, hogy kint szinte elázott az eső miatt. Int, hogy foglaljak helyet, én pedig leülök. Kényelmesen elhelyezkedem a vele szemközti fotelban egy üveg dohányzóasztal csupán az ami kettőnk között van. Hallgatom szavait, míg végig a szemébe nézek. Válaszra vár, az én válaszomra. A jelenlévő őrökre tekintek.
- Muszáj nekik itt lenni? Vagy talán ennyire félelmetes lennék?
Egy testőr lép Aislinn-hoz és halk szavakkal súg neki valamit, mire ő csak megrázza fejét és egy könnyed kézmozdulattal elbocsájtja a jelenlévőket. Akik ha vonakodva is, de engedelmeskednek parancsának.
Végig simítom államat és felsóhajtok.
- Nincs már előtted titkom. Ami volt is, mára azt is tudod, bár ennek sose szabadott volna kiderülnie.
Előre dőlök a fotelben, két kezem ujjainak hegye az asztalt érintik.
- Mindig is téged akartalak, a kezdetektől fogva. Az első érintésedtől kezdve amikor hozzám értél. Háborút indítottál el bennem. A nem létező lelkem és érzelmeim háborúját. Valami olyant, amit még maga a Szép Halál sem volt képes előhozni belőlem, pedig csak halandó voltál.
Visszadőlök a fotel puha ölelésébe.
- De meglep, hogy ennyire felületes vagy.
Kérdő pillantására félmosoly jelenik meg ajkamon.
- Igen, az vagy. Felületes. Honnan tudod bizton, hogy tényleg az vagyok akinek mutatom magamat? Az a tűz lehet csupán egy játék. Játék az elméddel. Lehet, hogy ez a beszélgetés sem valós. Hogy még mindig alszol és én az álmodban járok. Honnan tudod, hogy tényleg én vagyok Thanatosz? Vagy ahogyan te mondod, Mors? Ennyire el akarod hinni?
Egy pillanat század része elég, hogy Aislinn mögött álljak. Leguggolok a fotelja mögé, hogy könnyen súgjam szavaimat haján keresztül nyakába.
- Hogy leszel biztos abban, hogy ez az egész nem csak egy trükk? Hogy valójában valós?
Egyik kezem felcsúszik vállára. Ujjaim szinte fájó és égő sóvársággal emlékeznek bőrének tapintására.
- Nem rég más erőt használtál Aislinn. Mást, mint amit a véred adott. Miért?

Jelenléte betölti a helységet. Nem tudom, talán azért van rám ilyen hatással mert régen láttam már, vagy csak mert felkavarta az érzelmeimet. És valahogy egyszerűbben is tudok vele tárgyalni ha nem egy lélegzetvételnyi a távolság közöttünk. Mindig is szerettem a közelében lenni, vagy csak egyszerűen figyelni őt. Figyelni a mozdulatait, gesztusait, hallani a hangját. Azt hiszem mindenki így van vele aki szerelmes.
Szavai nyomán elmosolyodok.
- Tekintve hogy hogyan s milyen stílussal indítottál nálunk, nekik mint testőreimnek ez a dolguk. És ismerve téged - billentem a fejem kicsit oldalra - nem is árt ha óvatosak.
Hozzám sétál az egyik farkas, és kérdő tekintettel hajol füleimhez. Csak egyetlen szó. Igen helyett megszorítom a kezét, jelezvén hogy kimehetnek. Aki itt van ebben a szobában, nem fogja a halálomat okozni, vagy ha mégis, akkor nem most, nem ma éjjel. Azt ugyan nem tudom, jelenleg hogyan tekintsek rá és a látogatására, de vannak olyan találkozások amelyeknek muszáj bekövetkezniük. Ez éppen olyan. Elodáztam a múltban, és megtalált a jelenben.
A farkasok távoznak, kettesben maradunk. Legalábbis ebben a helységben kettesben. A Cirkuszt azért nem fogom kiüríttetni mert látogatóm van. Elgondolkodom szavain.
- Amit megtudhattam volna az együtt töltött idők alatt, azt megtudom századokkal később. Diszkréciómra számíthatsz kilétedet illetően, már ha ér számodra valamit a szavam.
Szavai hallatán elnémulok. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt mondom emlékszem rá milyen volt először megérinteni. Akkor érintettem először férfit, ő pedig miattam sebesült meg. Kíváncsi voltam és volt elég bátorságom hozzá. Azon viszont meglepődök hogy felületesnek tart. Nem tudok mit tenni, elmosolyodok.
Hangja egészen közel hatol be az elmémbe, közelsége furcsa vágyakozással tölt el. Ám ha mindenáron ilyesmikről akar győzködni, akkor rendben.
- Ha nem te lennél Mors, akkor miért kerestél volna fel újra? Harlekinként jogod van a városban lenni amíg megtudod az ítéletet. Mi szükséged van neked az én szavaimra? Egyszerűen hagyhattál volna a tudatban hogy meghaltál. De ehelyett idejöttél. - felnézek rá - Idejöttél magyarázatért. Vagy ha arra kívánsz célozni, hogy a múltban sem te voltál te, csupán egy káprázat, akkor bele se fogj.
Pár másodpercig gondolkoznom kell azon, hogy mit válaszolok. Játszani akar? Mi a célja azzal hogy megpróbál megingatni? Mit akar vele elérni? Vagy csupán ilyen jól leplezi hogy hazudik, és hazudott a szobámban is, vagy most teszi azt? Túl sok a kérdés körülötte. Halkan nevetek fel.
- Tápláld az ardeur-t és azonnal kiderül. Valaha megtetted, nem is egy alkalommal. Engem átverhetsz, de ezt nem. Vagy talán választod inkább az elzárkózást és a háttérben maradsz? Elmondtam, ha újra ki akarsz sétálni az életemből, nem foglak megakadályozni. Ehhez nem kell efféle játékokat játszanod. - felelem szárazon.
Megérint, lehunyom a szemeimet. Feleslegesen játszik velem, tudom hogy ő az, és vágyom utána még mindig. Noha kérdésével meglep újfent. Kezemmel átfogom az övét, ujjaimmal kézfejét simogatva. Apró és önkéntelen mozdulatok, melyek sokat tudnak jelenteni. Nekem.
- Szükségem volt rá. Megtámadtak, de csupán saját vérvonalam örökségével nem biztos hogy túléltem volna. Mindenki azokat a fegyvereket forgatja, amijei vannak. Én is így tettem. Vagy talán már ezért is büntetés jár?
Tehát mikor Caligine-nel találkoztam, már a városban volt. És tudja hogy az ő erejét használtam. Elmosolyodok.
- Itt voltál akkor, és nem kerestél fel. Csak azt érezted hogy használom az...ajándékod. Talán ezért is ment könnyebben mint korábban, mert akitől kaptam a közelben volt. - újra lehunyom a szememet - Miért nem vagy hozzám egyenes? Mire jó ez a színjáték amit művelsz? Ha magadat akarod védeni, azt is megmondhatod.
Kezemet arcára csúsztatom, és ránézek. Hüvelykujjam végigfuttatom ajkain, tekintetében keresem a válaszokat. Néha magam sem tudom hogy nem-e őrületre vall hogy még mindig így érzek iránta.

Szavára elmosolyodom teljesen.
- Tápláljalak?
Csupán szemeimmel nézek le rá, fejemet nem mozdítom irányába.
- Táncba vinnél egy olyan helyen, ahol te irányítanál? Tán megvesztem én?
Kézfejem simítja.
- Hány tárgyalás zajlott le a múltban oly módon? Hányan adták be a derekukat neked, csak hogy veled töltsenek röpke perceket vagy órákat?
Elkomorodom a megtámadásának hírére. Nem állapot, hogy csak úgy merítsen belőlem, mikor kénye-kedve úgy kívánja. Valójában abban kételkedem, hogy képes egyáltalán irányítani az így megszerzett erőt. Arról nem is beszélve, hogy nem Louis lesz a legnagyobb problémája, ha erről tudomást szerez a Tanács.
Kérdéseire szemébe nézek. Színjáték? Hisz az egész világ az. Az egész élet. Magamat megvédeni? Ugyan mitől? Ki az aki ártani tudna nekem? Már maga a Tanács sem.
Keze arcomra csúszik, hüvelyujja végig fut ajkamon.
- Kettőnk közül te játszadozol. - szólalok meg végül kissé rekedten
- Mindig is élvezted a másokkal folytatott játékot, ahogyan Belle is. Hiába tagadnád, ez a vérvonalad lényege.
Fáradtan sóhajtok fel.
- Azt hiszed az ardeur felismer? Mikor is találkoztunk utoljára? Közel 350 éve? Mikor is tápláltam utoljára? 555 éve? - felnevetek
- Naiv vagy, ha azt hiszed nem változik a vágy ennyi idő elteltével.
Szemeibe nézek és némi gúnyos mosoly jelenik meg ajkamon.
- Egyszerűbb lenne, ha egyenes lennél. Mond csak ki bátran, hogy régen volt, hogy jót szeretkeztél volna bárkivel is, és inkább erre vágysz. Arra, hogy kielégítsed azon vágyadat és éhségedet is. Hogy miért pont velem? Erre egyszerű a válasz. Mert olyan vagy mint a teremtőd, ösztönösen ahhoz vonzódsz aki a környezetedben a legerősebb, vagy a legtöbb hasznot nyered belőle.
Ellépek tőle, karjának távolságán kívülre.
- Ám legyen. Ha neked az hiányzik, hogy két vállra döntsenek. Nem állok utadba.

Nagyot sóhajtok. Néha könnyű vele tárgyalni, néha nem. Mikor milyen kedvében van. Persze hogy azt akarom hogy táplálja az ardeur-t, mivel minden áron meg akar róla győzni hogy nem ő Mors. A másik megoldás az lenne, ha vérét venném, de az talán túl kockázatos lenne már a mostani helyzetben. És újból visszakanyarodik a múltba.
- Mint mondtam, mindenki azt a fegyvert használja, amije van. A választ tudod. Sokan könyörögtek érte hogy hozzám érjenek. És megadtak mindent amit kértem, és örömmel adták. Én pedig elvettem. Te öltél, én szeretkeztem. Tudtad hogy mi a vérvonalam, már a kezdetektől tudtad hogy mivel fog telni az életem. Most mégis ítélkezel? - kérdezem komolyan.
Hiába hiszi azt hogy játszadozom, ő táncol vissza. Ellép tőlem, hogy ne érhessem el. Nem egyenes velem, mégis engem vádol újfent. Összezavar. Felesleges ez a műsor ha csupán válaszokat akart hallani. Azokat megkapta. Nem tudom hogy tudunk-e valaha úgy tárgyalni, hogy a múlt árnyékai nem fogják elfedni szavainkat. Noha kettőnk közül ő hozza mindig fel.
- Veled nem játszottam. Amikor megismertelek nem tudtam semmit szinte ezekről a dolgokról. Másokkal igen, ezt beismerem, sőt még a mai napig is így van. De ebben a világban az őszinteség nem kifizetődő. Amivel te is tisztában vagy.
Nem mondom ki végül, de ő is ugyanúgy elhallgat dolgokat, és ha szükséges akkor hazudik a túlélése, a küldetése és egyebek érdekében. Ilyenek vagyunk mi mindannyian. Nem csak a Harlekin visel maszkokat. Mi is viselünk, minden éjjel mást.
Elgondolkozom szavain. Régen valóban ismertem a vágyait, vagy csupán szerettem volna ismerni. De átadta magát nekem. Már meglehet a régi vágyai nincsenek sehol sem, csak halvány emlékek, melyekre ki tudja talán nem is szívesen emlékszik vissza.
- Talán igazad van. - mondom végül - Felesleges olyat keresnem aminek nem én vagyok a tárgya. És talán az ardeur nem is tudná neked megadni azt amit akarsz.
Gúnyos szavai elgondolkodtatnak. Valóban egy haszonleső ribancnak gondol. Ez esetben győzködni sem fogom az ellenkezőjéről. Van igazság a szavaiban valamilyen szinten, hiszen bárkinek nem szentelem a figyelmemet, csak akkor ha tényleg akarom, vagy ha valamiért igazán megéri.
El is lép tőlem, és egy nyögve nyelt igent kapok válaszul. Felállok.
- Csupán azért, hogy bizonyosságot szerezzek, nem foglak az ágyamba engedni. - nézek rá végül - A te tiszted hogy elszámolj magaddal ezügyben. Az a jobb ha elmondod az igazat, vagy az a jobb ha hazudsz.
Megtámaszkodom a fotel oldalánál, és elgondolkodva nézek rá. Vagy nem érti amit mondok neki, vagy csak nem akarja megérteni.
- Azt hiszed hogy nincs senki aki a kedvemre tudna tenni? - sétálok oda hozzá, és lassan körözök körülötte - Hogy nincs senki aki felébresztené az igazi vágyaimat? - érintem meg éppenhogy a karját - Nincs senki aki megadná nekem a teljes és tökéletes kielégülést? - állok meg mögötte - Nincs senki, akinek teste és lelke gyógyír számomra, akire igazán éhezek?
Arcomat lapockái közé hajtom, és belélegzem az illatát. Majd újra ellépek tőle. Arcomon már nem tud mosoly megjelenni, ezért inkább háttal állok neki.
- Nem kell hogy csupán egy szeretőm legyen. Elegendő ha valakiben csupán az egyik megvan, és máris eggyel kevesebbet kell keresnem. - vonok vállat - Egyébként sem számít.
Végül csak megfordulok, de még mindig elegendő távolságra tőle. Szemébe nézek. Fejet hajtok.
- Mint a Harlekin tagját vendégül látlak ha úgy kívánod. Elmondhatod mit kívánsz és azt igyekszem teljesíteni a tisztelet és a béke érdekében. Most ha megbocsátasz, felvennék valami illőbbet. Sietek vissza. Ha szükséged van valamire, csak szólj fel az őröknek.- indulok el a folyosó irányába, és újra megfordulok - Apropó, Selestina feltálalásáért még számolunk.
Csendesen haladok, és benyitok a szobámba. Behajtom az ajtót, és nekidőlök. A fenébe az öltözködéssel, kell egy kis idő míg összeszedem a gondolataimat. Csak akkor tudom vele ezt az egészet folytatni.

~ Azt hiszed hogy nincs senki aki a kedvemre tudna tenni?
~ Hogy nincs senki aki felébresztené az igazi vágyaimat?
~ Nincs senki aki megadná nekem a teljes és tökéletes kielégülést?
~ Nincs senki, akinek teste és lelke gyógyír számomra, akire igazán éhezek?
Érdekes kérdéseket tesz fel és én már a válaszokat is tudom. Nincs. Nincs. Nincs. Nem egyenként kell neki az hogy valakire támaszkodhasson, hogy valakiben megbízhasson, hanem olyan személy kell neki, akiben ez minden meg van. Maximalista ezen a téren, éppen úgy ahogyan én. Egy régi angolszász nemes, aki nem egy mosoly miatt lett az, hanem mert apja megküzdött érte és ő büszkén viselte. Én pedig elvesztem benne.
Szemeimmel követem távozó alakját a folyosón, csendben és mozdulatlanul, amíg el nem takarja szobájának ajtaja.
Sose kellett megerőltetnem magam, ha valamit akartam az élettől. Most mégis ott állok ahol a part szakad. Én döntök, hogy mit akarok. Hogy mit szeretnék. Én döntöm el a sorsom. Rég megpecsételtem, ideje elfogadnom.
Halkan nyitok be az ajtón, belépve sötétség fogad egy vékony fény csík szeli csupán át a szobát. Hallom, szinte érzem mit kell tennem. Nem töröm meg a csendet, amit csupán a víz ismerős csobogása tör meg. Könnyedén lépek ki cipőmből és bújok ki pulóveremből. Egy pillanatra megállok, arcom és testem jobb felén látszik a fény csík, és én csak állok és elveszek az emlékekben.
1217. Párizs.
Egy év után újra láthatom Aislinn-t. Hiánya már kezdett felőrölni. Régen volt már, hogy akár csak egy napra is távol kellett lennem tőle. Most viszont ő döntött. Úgy gondolta, hogy szüksége van arra, hogy távol legyen az udvartól. Én pedig nem álltam útját. A csendes némaságba fordultam, mint mindig. Elengedtem.
Visszatértekor erősebb lett, ereje lassan kezd kiforrni. Sokan rosszallóan néznek rá ez miatt. Egyre többen súgják a háttérben, hogy talán hatalmasabb lesz a Szép Halálnál.

Az Utazó tartja a szavát, nem kell ügyeket intéznem az udvarnak. Vagy is messze nem kell utaznom. Néha jön velem Aislinn is. Protokoll látogatások, legalábbis ahogyan előtte hívjuk.

1337,
Sok minden történik ebben az évben. Ahogyan Nyugat-Európa, úgy a mi udvarunk is ketté szakad. IV. Fülöp halálával a Tanács nem tud megegyezni, hogy kit támogasson. Az ész vitatkozik az érzelemmel és ez több, mint száz évig tart.

1430.
Sanson halála. Aislinn szemeiben látszik a fájdalom, de sose mondja ki. Leginkább akkor burkolózik ebbe az állapotba, amikor azt hiszi senki sem látja. Én látom. Én mindig vele vagyok. Még akkor is, ha ő erről nem tud.
Hogy miért kellett meghalnia Sanson-nak? Az ok egyszerű, legalábbis a mi világunkban. Cserealap volt. Csere egy másvalaki életéért. A Szép Halál megijedt, hogy nem felé fordul a szerencse a százéves háborúban, így alkut kötött. A Harlekint küldte Sansonra, hogy végezzen vele, cserébe egy nő haláláért, aki bár halandó volt, de befolyással volt a történtekre. Az angolok pedig szívesen mentek elébe. És miért Sanson? Árulónak kiáltotta ki Belle és vele együtt Louis is. Végig néztem annak a fiúnak a halálát, aki Aislinn szívének kedves volt mindig is. Végig néztem és semmit nem tettem.

1453.
Sanson halála óta mintha egyre távolabb kerülnénk Aislinn-el. Nem tudom rá az okot, de valami megtört. Egyre több szóváltásunk van. Pedig konkrétan soha nem beszélünk a fiú haláláról. Talán sejti, hogy nem mondok el neki mindent? Bár ez gy nem igaz. Hiszen tudja, hogy a Tanács végrehajtója vagyok. Csak konkrétan nevén nem neveztük sose.

1453. április. 13.
Az utolsó éjszakám Aislinn-el mielőtt Portugáliába megyek. Az utolsó alkalom, hogy táplálom őt az erőmből. Lehet, hogy már rég nem kellene. Az ereje úgy tűnik kiteljesedett.
Az Utazó folyamatosan kérdezi, hogy milyen hatással van Aislinn harapásának. De sose tudok rá válaszolni. Rám semmilyen formában nem hat.
Az ölembe vonom Aislinn-t, együtt mozog testünk, haját félre simítom, és most először harapom meg, álmot bocsájtva rá holott nem rég ébredt csak.

1456.
Hír jut el hozzám Aislinn-ről. Egy férfit kötött magához. Először nem akarom elhinni, de barátaim bizonygatják, hogy mégis igaz a hír. Saját szememmel kell látnom.
És megláttam. Dühös, csalódott, összetört vagyok egyszerre. Hagytam, hogy egy nő sebezzen meg úgy, ahogyan az több, mint ezer év alatt senkinek sem sikerült. Ekkor ismertem el Belle vérvonalának hatalmát a világ felett.

1457.
Belle személyesen jelent meg a portugál udvarban. Kéjes mosollyal ajkain suttogta fülembe, hogy legyőzött és hogy már mindenem az övé. Én pedig csendben adtam neki igazat.

Az Utazó, hogy lekössön egy lehetetlen dolgot próbál bizonygatni nekem. Még pedig, hogy a nyílt vízen túl létezik egy új világ. Hinni akarok neki és elmenni Aislinn-től minél messzebb. Vagyonommal támogatom a portugál, spanyol és olasz felfedezőket.
Sikerrel jártam, eltemettem magam a munkába. Bár csalódást okozott az "új világ", mert erről a földrészről majdnem hatszáz éve tudok, még Lief korából. Újabb birtokokat szerzek Amerikában.

Több, mint százötven, év magány után rendel magához a Tanács. Aislinn már rég nem tagja az udvarnak, mégis képtelen voltam visszatérni oda, ahol az ő emléke van. Újra magamra öltöm a Harlekin maszkját Nyugat-Európában.

1666. London.
A Város Ura fenyegetést jelent fajtánk számára. Kezd elméje elborulni. Megkapta jelzésünket a fehér maszkot. A Tanács eldöntötte, meg kell halnia a Város Urának és segítőinek is, csupán a formalitás kedvéért lett figyelmeztetve a Harlekin jelenlétére.
A Temze partján sétálok. Engedek egy megmagyarázhatatlan erőnek és az irányítja utamat a városban. És akkor meglátom őt, a halandó férfi ölelésében a Város Ura szárnysegédeinek társaságában. Kiabálok vele, olyan dolgokat a fejére olvasva amivel csak bántom. Sebzem őt és vele együtt magamat, de már nem érdekel. Elfut. Elrohan, és én nem nyúlok utána, nem megyek utána. Teret engedek dühömnek és lángok martalékává válik London.

Megrázom fejem, kiszakítva magamat a múltból és újra a fénycsíkon át nézek a másik helyiségbe. Bal kezemmel könnyedén tolom befelé az ajtót, hogy az teljesen kitáruljon előttem.A testem körül a fény és a sötétség vívja ádáz csatáját, ahogyan lelkemben és szívemben is ők ketten harcolnak. Lassan megteszem az első lépést, végig egy dolgot figyelve. Háttal áll nekem, mégis a falra felszerelt tükörből egymás szemébe nézünk. Kapaszkodom belé, nem akarom elengedni Aislinn tekintetét. Annyi év után, most a fényt választom.
Mögé lépek, meztelen felsőtestemhez ér hátának csupasz bőre, ahol a törülköző nem fedi testét. Átölelem derekát és magamhoz húzom még jobban. Szemem becsukom, arcomat nyakába fúrom és engedem, hogy ő hajamba túrjon.

Hiányzott...

Mit is csinálok én itt az ajtó mögött? Látott már mindenféle helyzetben, mindenféle öltözékben. Menekülök talán? Nos lehet. Sok időmbe telt mire megtanultam nélküle élni, azzal a tudattal hogy gyűlöl. Falak választanak el minket mos is, jelenléte mégis annyira erős, hogy csupán az ösztöneim tudatják velem hogy nincs itt. Még mindig a fogadóteremben van. Rám vár, hogy illőn fogadjam. Félmosoly jelenik meg arcomon. Sem a belépője nem volt illő, sem a fogadtatás a részemről. Legalábbis nem a nagykönyvi pontok szerint zajlott. De ő ilyen. Ha valamit akar, akkor megoldja hogy eljusson hozzá, álljon akármi is az útjába. Így jutott el most hozzám is. Áthágva az etikettet. Mert ő Mors.
Ellépek az ajtótól, a szoba sötétjében bújtatom ki vállaimat a vékony anyag fogságából, hagyva hogy az anyag lágyan hulljon a földre. Felkapcsolom a villanyt a fürdőszobában, az éles fény késként hatol a hálószoba sötétjébe. A kád fölé hajolva megnyitom a csapokat. A szantálfa tusfürdőért nyúlok, illata pillanatokon belül megtölti a helységet. Törülközőt tekerek magam köré, és a nagy tükörhöz sétálok. Végignézek lábaimon, karjaimon, vállaimon, míg tekintetem a saját tükörkémet figyeli. Ugyanaz az arc mint ami rég volt, a távoli múltban, a régi Angliában. Ugyanaz és mégsem. Igen, gyakran eszembe jutott a "Mi lett volna ha.." kezdetű mondat. Ám mint ahogy sokan mások, én is megbékéltem sorsommal. Ebben Mors óriási szerepet játszott. Sok mindent tettem ezalatt a hosszú lét alatt amikre nem vagyok büszke. Mégis..én itt vagyok, néhai ellenségeim pedig már régen kivesztek még az emlékezetből is.
Bántottam másokat, ahogy mások is bántottak engem. Helytelenül cselekedtem? Meglehet, de nem bánom. Gondolataim újra Morshoz kalandoznak vissza. És a szétválásunkat kiváltó okokhoz.
Észrevétlenül ölelnek újra körbe a múlt árnyai. Előkerül a fájdalom, amelyet Sanson halála miatt éreztem. Megmagyarázhatatlan volt, és én nem beszélhettem róla senkinek. Annak sem, akit a legjobban szerettem. Nem tudtam feldolgozni, képtelen voltam rá. Mindennek az elején távozott újra. Egyedül maradtam a démonaimmal. Hatalmam teljes volt, de a lelkem csupán árnyéka volt a régi önmagamnak. Ostoba bábként követtem a rám kirótt parancsokat, és tettem mindent úgy, ahogy kívánták tőlem.
Különös könnyedséggel mozogtam a halandók között. Az ő céljaik sokkal felszínesebbek voltak mint az enyéimé. Pénzt akartak, hatalmat, biztonságot, lehetőleg egyszerre. Bizonyos családok pedig olyannyira szövevényes múltra tekintettek vissza, hogy játszi könnyedséggel lettem akárkinek a rokona. Így ismertem meg Yorkot. Annyira más volt mint én, annyira tiszta lelkű, nemesi család legidősebb fiaként, szinte a széltől is óvták. Akkoriban saját bánatom foglalt le, alig éltem. Éjszakánként az erdőben sétáltam, távol a kastélytól és minden boldog halandótól. Szerencsémre elhitték a mesét a különös betegségemről, és a furcsa szokásaimat sem firtatták.
Tudattalanul jelöltem meg. Azelőtt sosem foglalkoztatott a halandó szolgák gondolata sem. Az első jel után úgy véltem, nyugodtan élhet tovább a világban, csupán ellenállóbb lesz. Folytattam a saját életem, a saját játékaim. Míg nem újra találkoztunk. Merő önzőségből adtam rá a második jelet, kerestem a kiutat hogy újra érezzek, hogy valaki más legyek. Gyakran léptem be az álmaiba, az ő világába, engedve hogy megmutathassa nekem, kicsoda valójában. De képtelen voltam megtenni a további lépéseket.
Visszatértem az udvarhoz, ahol még mindig semmi hírt nem kaptam Mors felől. Az Utazó is hallgatott. Folytattam hát céltalan utamat.
Meglehet felelőtlen lépés volt az esküvője előtt a halandó szolgámmá tenni, ám ott és akkor másra sem vágytam. Látni a tiszta tekintetében visszatükröződni saját képmásom, és befogadni fiatalos életerejét. Végül magamhoz kötöttem teljesen.
Szeretett engem, és valamilyen furcsa módon én is őt, bár szerelmes nem voltam. A támaszom volt. Más világból jött, romlatlan volt és álmodozó, és teljesen hozzám tartozott. Vajon azért csináltam hogy ő ne hagyjon el mint Mors, hogy ne mehessen el tőlem soha? Meglehet.

Kiszabadulva a képekből, a csaphoz sétálok és elzárom azt. Lelkemben furcsa érzések tombolnak. Felidézem az utolsó éjszakát, mikor Morssal találkoztam. A régi régi Londonban...

Sok hosszú év telt el. Belle-t elhagytam, talán régi gyermekei közül elsőként, és visszatértem Angliába. Nyugodt életem volt. Erőmet elrejtettem a Város ura elől, nem akartam feltűnést. Ám az évek alatt, túl sok dolgot követett el, és tudtam valószínűleg mind veszélyben vagyunk. Segédkeztem-e bármiben? Igen. Talán ott követtem el a hibát hogy óvatlan voltam. A régi rendszer átalakult, valami egészen új volt születőben, ami Yorkot boldoggá tette, én pedig furcsán tekintettem a jövő felé.
Három holdnyi idő alatt számtalan város úr, úrnő és szolga pusztult el általunk. De nem érdekelt. Míg nem az egyik estélyen Mors jelenléte térített vissza a valóságba. Sokan azt hitték hogy őrült vagyok a magam csendességében. Nem. Csupán követtem egy őrültet, hogy ezáltal nyugalmat nyerjek.
Rengeteg vér folyt, ami nem érintett meg. A szavai...a szavai azonban fájtak. Magyarázat pedig nem volt a tetteimre. Hogyan lehet ennyi évet értékes tartalommal megtölteni a másik fél számára, úgy , hogy egy harmadik is jelen van? Gyűlölt engem azért amit tettem, ahogyan tettem, s én gyűlöltem őt, amiért magamra hagyott, és amiért nem értett meg.
York meghalt azon az éjszakán, maradék lelkierőmet pedig Mors vette el. Életben hagyott, de nem láttam értelmét. Magam sem tudom miért segítettek nekem mások átjutni az Új világba, és hogy miért. Később megértettem. Európában már nem volt hely számomra. Hosszú évtizedekbe telt, mire újra kezdtem magamra találni. De senkit nem tudtam a közelembe engedni. Többé nem.

Most pedig...még mindig itt vagyok, létezem, és volt ami tartalmat adjon a létemnek. Egészen tegnap éjszakáig nem gondoltam arra, hogy nekem bármi is fájhat még, hogy bármi is megérinthet. Vele nem számoltam.
Lassan lép ki a sötétségből, testén hullámzik a fény és az árnyék. Képtelen vagyok nem a szemébe nézni. Ő az, aki értelmet adott az életemnek, aki elvette tőlem azt amit adott, és most itt van. Alig pár lépésnyire tőlem. Az igazi fájdalmat, nem tárgyak okozzák, egy kard soha nem tud annyira megsebezni, mint azok akiket teljes szívünkkel szeretünk.
Mögém lép, bőre az enyémhez ér, magához húz. Gyarló testem a remegés határán van közelségétől, minden izmom kontrollálnom kell hogy ne érjek hozzá, hogy ne engedjek teret a testiségnek amely a felszín alatt lapul. Ez nem erről szól. Akarom a testét, mindig is akartam. Két dolog fontosabb azonban. A szíve és a lelke. Önző vagyok és birtokló hogy mindkettőt magaménak akarom? De nem kérhetem tőle, mindazok után ami történt, nem tehetem meg. Neki kell beengednie hozzájuk.
Félek, mert nála olyan fegyver van, ami ellen nem tudok védekezni. Percek telnek el, s én mereven állok karjai közt saját magammal vívódva. Arcát nyakamba fúrja, testem megremeg, egy olyan tudatban simulok bele végül az ölelésébe, amely megnyugtat. Félve érintem meg tincseit, ismerősen köszöntve őket, lágyan simogatva fejbőrét. Másik kezemet, engem ölelő karjára teszem, átfonom rajta ujjaimat, apró simításokkal iszom magamba bőrének érintését.
Lassan fordulok meg karjai között, belebújva ölelésébe. Kezeim maguktól fonódnak dereka köré, hogy félve csússzanak fel hátán, egészen a lapockáiig. Magamhoz ölelem, belé kapaszkodom. Ajkammal lágyan érintem kulcscsontját.
Nem akarom ezt megtörni, a fürdés sem érdekel már. Visszavezetem a hálószobába az ágyig. Lefekszem s húzom magam után. Nem akarok semmi rosszat. Csak vele lenni, mellette. Fektemben hozzábújok, fejemet megtámasztom tenyeremen, ujjaim lassú, kusza vonalakat rajzolgatnak hasán, mellkasán. Ismerem a testét, most mégis olyan mintha sosem láttam volna. Megbűvölten figyelem ujjaim mozgását, majd az arcát is. Talán ösztönös, hogy ajkaimat végigfuttatom az övéin, köszöntve, felfedezni vágyva, mégis félve. Félve, vágyva, akarva, hiányolva...

Felém fordul. Ölelésembe burkolja magát, mintha biztonságot merítene belőle. De tudom, hogy ez nem lehet így, ez csak egy illúzió, amit mint férfi akarok elhitetni magammal, egy illúzió, amiben Aislinn a gyenge nő; de ő már régen nem az, s támaszra sincs szüksége. Mégis magára húz, mint egy meleg kabátot fázó testére. Ajkai lágyan érintik kulcscsontom és magával húz. Magával húz az ágyba. Szemem lecsukom, ahogyan testem a selyemmel érintkezik.
Ujjainak játszadozása régi emlékeket idéznek fel bennem. Sajgó, eltemetett pillanatokat. Ajka ajkamhoz ér. E pár apró momentum rég elveszett lelkem lángoló gyötrelmét hozza fel az eltemetett mélyről. Elzártam, de mégis valamilyen önkínzó módon megőriztem a régi meghitt pillanatokat. Talán hiba volt.
- Aislinn - hangomban érződik gyengeségem közelségének e formája miatt - nem oldhatsz meg minden problémát így. - nagyot nyelek és szemeibe nézek
Gyenge vagyok. Elveszek pillantásában. Szám kiszárad és érzelmek, gondolatok cikáznak bennem.
Felülök az ágyon, lábaimat törökülésbe húzom.
- Kívánlak. - vallok neki színt. Bár feleslegesen, hiszen testem már rég elárult és ő tudja is jól.
- Nincs rám hatással a vérvonalad, de ezt is tudod. Éppen ugyanolyan jól, mint azt, hogy mit érzek.
Arcomat kezeimbe temetem.
- Sok minden történt. S nem csinálhatsz, nem csinálhatunk úgy, mintha semmi sem.
Sóhajtok.
- Részben. S talán nagy részben, én voltam, vagy vagyok a hibás. De nem lehet annyival elintézni, hogy szemet hunyunk felette.
Aislinn-re nézek.
- Már megtanulhattad volna, hogy a történelmet csak akkor és ott lehet átírni, visszamenőleg nem.
Hátamat a falnak támasztva, fájón nézek Aislinn-ra.
Igen, kívánom.
Igen, még mindig mindent megtennék érte.
S igen, sebzett vadak vagyunk. Sebek borítanak minket, melyek közül a legtöbbet egymásnak okoztunk.
- Mit szeretnél tőlem Aislinn?

Mondata egyszerre vidít fel, de el is szomorít. Ismer, mit tudnék erre mondani? Mondhatnám hogy nem problémát akarok így megoldani, de az nem fedné a teljes igazságot. Valójában vágyom rá. Kimondhatatlanul vágyom rá. Szeretek vele szeretkezni mert feltölt, testileg és lelkileg egyaránt. Szeretek hozzáérni, a karjai között lenni, élvezni a csókjait. És való igaz, gyakran nyúlok a szexualitás vonalához, ha valamit gyorsan kívánok rendezni. Kiváló időtöltés, remek fegyver, és mindenki jól jár. Bűnbánón nézek a szemébe. Ajkam kislányosan lebiggyesztem.
- Bocsáss meg. De a közeledben elég nehéz másra gondolnom. - húzódnak mosolyra ajkaim - Oly régen nem láttalak, nem éreztelek már.
Valljuk be, igyekeztem elnyomni, elföldelni magamban azokat az érzéseket, melyeket kivált belőlem mióta csak megismertem. Nehéz dolog volt megtanulnom nélküle élni. A hősöm nélkül, anélkül akit szerettem mindig. Mégis sikerült. Életben maradtam, ahogyan ő is. Rég nem láttam, és vannak dolgok amelyek egyértelműek vele kapcsolatosan, vannak azonban, amelyek nem.
Fel ül az ágyon, fektemből nézek fel rá. Egyetlen szava végett testem kiabálása, sikoltozásba megy át. Tudom hogy kíván. Érzem. Én is őt, bár gyanítom ez sem újdonság számára. Sosem lepleztem előtte. Nem mintha tudtam volna...
Bólintok. Szavai igazak. Az én vérvonalam, hiába szól a testiségről, ezidáig mindig hidegen hagyta. Én azonban nem. Tudom-e mit érez? Azt mondta szeret, most mégis, úgy érzem, lelkében nem a szerelem van.
Feltérdelek vele szemben, ráülve talpaimra.
- Most már tisztában vagyok vele. Noha igen hosszú ideig azt hittem hogy gyűlölsz. - mondom komolyan - Most következik, hogy de...
Hajam kibontom, hagyom had hulljon le szabadon. Érdeklődve nézek rá. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy mennyi minden történt a múltban. Nem is áll szándékomban elfelejteni mindent, hisz az lehetetlen lenne. Elgondolkodom. Vajon mindenre mindig megoldást kell találni? Gyakran, igen gyakran hagyni kell az eseményeket a saját medrükben folyni. Talán ha Londonban beszélek vele...most minden másképp lenne. De valamiért így történt ami történt.
- A múltunk örökké velünk lesz, a részünk. Hogyan is tehetnénk úgy, mintha mindez nem történt volna meg? Viszont ha mindig csupán a múlton rágódunk, hogyan tehetnénk meg hogy a jövőbe nézünk?
Lábaimra nézek, a törülköző szélét babrálom ujjaimmal. Mit is mondhatnék minderre? Vannak dolgok, amelyek megmásíthatatlanok. Eltörölhetetlenné váltak, pont attól mert szépek és jók, vagy rosszak és fájdalmasak. Vannak dolgok amiket egyszerűen nem felejthetünk el. Talán az, amit irántam érez már nem elég. Bántottam, s ő is bántott engem. Mindig a részem lesz, ahogyan én is az ő része leszek. Ám talán azzal, hogy rá kényszerítem magam, csak a saját önző vágyamat elégíteném ki. A részem, de nem a tulajdonom. Nincs jogom kérni tőle semmit, nincs jogom megszabni neki semmit.
Végül felnézek rá, szomorú mosollyal.
- A fájdalom, melyet okoztam neked, talán nagyobb s erősebb mint az, amit irántam érzel. - vonom le a következtetést - Önzőségemért ne haragudj. Még mindig nem halt ki belőlem az, hogy önző és ostoba módon valahol feltételezem, hogy mindenki azt érzi, amit akarom hogy érezzen. Nem gondolkodtam.
Mit szeretnék tőle? Nem tudom hogyan jött nála ez a kérdés. Hogyan mondhatnék erre bármit is?
- Erre a kérdésre viszonylag egyszerű válaszolnom - nézek a szemébe - Téged. Ahogyan régen is. Ám ezek a szavak vajmi keveset tesznek rá a mérlegre. Nem szabhatom meg mit tegyél és hogyan. Nem kérhetem hogy maradj velem. Már nem. - felsóhajtok és az ágy másik végéhez támasztom a hátam, térdeim felhúzom, s átölelem őket - Most nem az számít, hogy én mit szeretnék. Korábban, nem vállaltam felelősséget semmiért. Hagytam meghalni és elmenni azokat, akik fontosak voltak nekem. Már azonban tudom mennyi mindent jelent ez a szó. Sokan függnek tőlem, hozzám tartoznak, az enyémek. Akarva vagy akaratlanul, de így van. Veled azonban más a helyzet. Milyen jogon mondhatnék neked bármit is? Nem vagy az enyém. Nem vagy a tulajdonom. Vannak amiket meg kell gondolnod, és ki kell mondanod.
Felsóhajtok újra, felállok és az éjjeli szekrényhez lépek. Egy apró, ám gyönyörűen megmunkált kést húzok elő a fiókjából. Visszaülök az ágy végébe.
- Érzem a vágyadat. El is felejtettem milyen ezt érezni irányodból. - mosolyodok el, majd komoly arccal folytatom - Ez azonban testi vágy. Csupán a testemre irányul. De ez a test, esendő, bűnös, és ha a vámpírerő nem lenne, már nem létezne. - egy keresztvágást ejtek az alkaromon, és eldobom a kést - Még vérzek, de hamarosan ez a seb eltűnik. Beforr. Semmivé válik. Ami én is vagyok talán neked. Sebet okoztam, amely beforrt. És most újra megnyitottam, mielőtt semmivé vált volna. A múlt foglya talán nem én vagyok, hanem te. Így az, hogy te mit szeretnél, fontosabb. De vajon ki is mondod?
Felállok és a fürdőszobába sétálok. Lemosom a karom, és egy tiszta törülközővel áttörlöm. A másikat ledobom, helyére felveszek egy fekete selyemköntöst. Visszamegyek a szobába, és leülök a karosszékbe. Magam alá húzom a lábam, és tűnődve nézek Morsra. Igazából nem tudom eldönteni, vajon túl sok kimondatlan dolog lebeg kettőnk között, vagy épp ellenkezőleg, már nincs mit mondania nekem?....

Szavai mélyek, de még is üresek számomra. Egy folytonos zümmögés tompa hangja a háttérben. Érzéseket akar érinteni, arra hatni ami volt, s talán még mindig van, de valljuk be már nem úgy. Minden változott, ahogyan mi is, és minél több évet érünk meg, annál jobban megmaradunk a realitás talaján.
Igaza van valahol, vágyam iránta testi, valahol... De tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja valójában, hogy mit érzek, hogy mit is éreztem valaha is. Sejtelme sincs a tomboló viharról, az orkán erejéről és rólam, valódi énemről.
Mindig is a saját kis világában élt, így próbálta megvédeni magát. Szabályokat állított fel. Szabályokat másoknak akik a világába léptek. Szabályokat magának, nehogy megsebezzék. Ha valakit veszélyesnek titulált, akkor jobban elzárkózott, magasabb falakat emelt. Próbálta elérni, hogy ne tudják bántani őt, ne tudjanak ártani neki.
Velem mi a helyzet? Belementem ebbe a játékba, de így sok száz év után már unalmas. Nem bírom a monotonitást, hogy még mindig ugyanazon szabályok szerint kelljen játszanom. Pláne most, hiszen már régóta nem ő állítja a szabályokat.
Nem mozdulok mikor sebet ejt kezén. Rezzenéstelen arccal nézem végig. Ha neki ez kell igazolás képen, akkor csinálja. Ő legalább tudta, hogy mire számítson, fel tudott készülni rá. Másnak nem hogy ideje, de segítsége sincs sokszor. Ez tipikus Aislinn. Sajnáld szegény királylányt, mert elaludta a haját, azzal pedig ne is törődj, hogy ezrek halnak meg.
- Még mindig azt hiszed, hogy körülötted forog a világ. - jegyzem meg halkan, ahogy elhalad mellettem, mikor kijön a fürdőből - Fogalmad sincs semmiről.
Unottan nézek a szemeibe. Unottan nézek végig rajta, ahogy a székben ül.
Igen, ez pedig én lettem. Illetve mindig is én voltam. Az aki pillanatok alatt lép egyik arcából a másikba, szenvedélyből unalomba, vágyból gyűlöletbe, életből halálba.
Felkelek az ágyról, ott állok előtte egy szál nadrágban, s lassan elindulok felé.
Látom tekintetét és tudom mit néz, hiszen nadrágom korca épphogy csípőm alatt tapad testemhez.
Félmosoly jelenik meg arcomon, ez is tipikus ő. Minden a testiség. Vajon valaha bárkiben szerette azt amit a porhüvely tárol?
Elég közel állok meg hozzá, hogy kényszerből fel kelljen neki néznie rám, én pedig fejemet nem mozdítva, csak szemeimmel nézek rá.
Álla alá nyúlok és felhúzom magamhoz.
Ajkam ajkához ér, én pedig becsukom a szemem. Érzem, ahogyan kúszik ki Aislinnből a feszültség.
Nyakát csókolom, nyögés hagyja el száját.
Hirtelen pattan fel a szemem, teljes feketébe borulva és vérét veszem.
Annyi év után, most először ízlelem meg őt teljes valójában. Vére, hiába vámpír vér, szétrobban számban, ereje nincs hatással rám. Viszont az én erőm satuként szorítja Aislinnt, teljesen elvágva létezését az ébredő birodalma elől. Talán megleptem, hisz a sóhajt sikoly váltja fel.
Lábak dobogása hallatszik, majd kivágódik szobájának ajtaja. Elhúzom fejem Aislinn nyakától, a vért lassan nyalom le számról.
- Küld ki őket. - súgom fülébe miközben kezem komótosan csúszik nyakára, hogy ujjaim lomhán kulcsolódjanak rá - Most.
Egy test lendül felénk, én pedig már rutinból cselekszem.
A férfi mellkasánál elkapom a pólót, majd Aislinnel együtt a falhoz nyomom. Végig nézek a fiatal férfin. Ó, micsoda bolond! Feltételezem pár együtt eltöltött éjszaka után a nagy hős szerepét akarta eljátszani. Rossz napja van.
- Küld ki őket. - sziszegem újra - Most.
Erővel fordítom Aislinn arcát a férfi felé, közben nyelvem végig húzom füle alatt.
- Nézd a szeretőd.
Homlokom Asilinn halántékának támasztom és teljes utat engedek erőmnek.
Érzem, ahogy a férfi kezei a csuklómra fonódnak, ahogyan próbál kiszabadulni, a kezem ellökni magától. És érzem, ahogyan ruhájának anyaga utat enged öklömnek, majd ahogyan bőrének lágy szövete nyílik szét, hogy befogadhassa. Gyengül a szorítás, az ellenállás, majd végül teljesen elhal.
Könyékig véres kezemet visszahúzom. Ujjaim közt leperegnek a férfi szívének hamvai.
- Biztos jó kutyus volt. - lehelem Aislinn fülébe
Véres kézfejemmel végig simítok arcán. ujjaimmal eljátszok ajkán.
- Pezsdítő a vére? - kérdezem, majd választ nem várva bedugom mutatóujjamat szájába
Testemmel szorítom már csak a falhoz, szabad kezemmel egyik combját tárom ki.
Már rég lefutottuk az udvariasság köreit. Ideje elvennem azt, ami mindig is engem illetett.

Felsóhajtok. Magától értetődő hogy ezt mondja. Sosem hittem hogy körülöttem forog a világ. Igaz most függnek tőlem, elég sokan, de nem én vagyok világuk központja. Csak úgy haladt előre a sakk játszma, hogy így alakuljon minden. Én pedig mit is tehetnék? Irányítok így. Felbukkanása ugyan néhány dolgot megváltoztat, de elnézve arcvonásait, és tekintetét, látogatása nem lesz hosszú idejű. Nyilván előbb-utóbb ki fogunk lyukadni valahová. De valahol, a lelkem mélyén azért csalódás hogy ennyire nem ismer. Talán sosem ismert. Elképzelt egy képet rólam, amibe vagy beleillettem, vagy nem. Amikor igen, rendben volt minden, amikor nem, elromlottak a dolgok. És persze, a szokásos lemez, a megcsalt hímről. Azt sem értette akkor sem, nem érti most sem.
Karomon a seb eltűnt, mint ahogy az lenni szokott. Elindul felém, tekintetemet végigfuttatom a testén. Hogy is mondta nemrég? Miattam kapta a sebet. De ez nem így van. Maga miatt kapta, én csupán résztvevője voltam az eseményeknek. Úgy látszik ezek a dolgok nem változnak meg. Aszerint alakítja hogy miben vagyok hibás, hogy éppen mit szeretne a tudomásomra juttatni.
Felnézek rá, ahogy állam alá nyúl, felemelkedek, ajkaink csókban forrnak össze. Ez megoldás lenne? Vagy csak valami katasztrófát próbálunk vele elodázni? Kérdeznék tőle, de úgysem kapok választ. Akkor fejt ki bármit, ha éppen olyanja van. Most látszólag nem itt járunk.
Belémharap, fájdalmamban felszisszenek. De meg sem próbálom eltolni magamtól. Nem hiányzik hogy elbúcsúzzak a nyakamtól a fogai miatt. Soha nem vette a vérem. Mindig azt mondta, csak akkor adjam, ha tudom is hogy mit idézek vele elő. Ő számtalanszor adta nekem a vérét, sok-sok éven keresztül. Ezért is van, hogy egy részem ténylegesen hozzá tartozik. Ezért is tud elzárni most a többiektől.
Lábdobogás veri fel a csendet, az őrök betódulnak. Ujjai pedig nyakamra fonódnak. Nem teszek eleget a kérésének. Egy tonnányi diplomáciai szabályt éppen az előbb szegett meg, holott tisztában van mindegyikkel. És mindezt miért? Mi az oka hogy így viselkedik? A szemem a még benn álló farkasra téved, aki ébredésemkor is a vérét adta. A szeretőm? Hmm, talán van benne valami. Bár ezt így túlzás lenne kijelenteni. Tehát megint innen fúj az a bizonyos szél.
Falhoz nyom mindkettőnket. Szegény fiú hiába küzd, már én is tisztában vagyok vele hogy a korai halál épp most nyomakszik befelé a testébe. Pedig ő nem tehet semmiről. Csupán teljesítette a kötelességét.
Ujjait végigfuttatja arcomon, vöröslő csíkot húzva végig rajta. A szemébe nézek. Mutatóujját a számba dugja, és mivel már csak testével nyom a falhoz, ki is veszem a számból.
- Igen. Az volt. - felelem egyszerűen - Hibát követtél el.
Ez viszont tény. Ölt. Az én városomban. Az én embereim közül. Indíték nélkül. Csak mert éppen olyanja volt.
Lenézek, ahogy egyik kezével széjjelebb tárja a combomat. Percekkel ezelőtt akartam tőle. De visszautasított. Én nem így működök. Az iménti műsora pedig nem nagyon tud meghatni. Felnevetek.
- Ezzel mégis mit akarsz elérni? Megmutatni hogy milyen erős vagy? Elveszed amiről azt gondolod hogy a tiéd?
Ajkam végighúzom álla vonalán, és a fülébe suttogok:
- Ne csókolj úgy mint egy nőt, ha úgy akarsz kezelni mint egy gyereket. Már rég nem vagyok az.
Az elhatározásom gyorsan jön, mint a viharok nyáron. Minden bejelentés nélkül. Megharapom. Vére sok száz év után energiabombaként robban szét bennem. Ereje ismerősen ébred fel bennem. Legalább annyira a része vagyok, mint amennyire ő az enyém. Ez a kapcsolat ugyan legyengült az idők folyamán, de attól még létező.
Elengedem nyakát, végignyalok ajkaimon, ráérősen, és mosolyogva.
- Egészen elfelejtettem hogy milyen érzés a véredet venni. Csodálatos. - lehelem ajkai közé, és eltolom magamtól. Elsétálok mellette, nem nézek rá.
- Különös hogy mit vált ki belőled a féltékenység. Így cselekedtél a múltban, így cselekszel most is. Ne feledd, megmondtam még a társalgóban. Nincs szükségem egyetlen emberre, ha másoktól egyenként megkapom azt amit akarok. - eligazítom magamon a köntöst is.
Megfordulok és ránézek. Ujjaimat végigfuttatom harapásának sebein.
- Viseled magadon annak a kornak a jegyeit amelyből származol. Vérem vetted, benned vagyok immár. Érezni foglak, ahogy te is éreztél engem eddig is. Ez most boldoggá tesz? Elégedetté? - mélyet sóhajtok, annyira adódik a kérdés - Áruld el nekem Mors, vagy Thanatosz, vagy épp aminek nevezed magad...mit akarsz itt?

Elmosolyodom. Megint irányítani akar. Próbálja úgy alakítani a dolgokat, hogy neki kedvezzenek.
Ellök magától, amitől arcomon a mosoly vigyorrá alakul. Belém harap.
Oh Aislinn, drága Aislinn, azt hiszed ettől a te kezedben lesz a gyeplő? Tévedsz.
Nézem, ahogyan próbálja összeszedni magát, ahogy próbál a megszokott álarca mögé bújni. Az a baj a nőkkel, hogy maguknak is hazudnak.
Felsóhajtok, mikor egy újabb kérdés hagyja el a száját. Hát igen, képtelen tanulni.
A másodperc töredék része alatt kerülök mögé.
Átölelem.
Egyik karom derekát fonja át, míg másik újra a nyakát.
Kényszerítem, hogy rám nézzen.
- Semmit nem értesz. - suttogom ajkai közé, majd nyelvem utat tör magának övéhez
Derekáról kezem combjára csúszik, égő nyomát hagyva érintésemnek.
- Kívánsz. - ez sima megállapítás, mikor combja belső feléhez ér kezem - Még így is.
Hirtelen fordítom magam felé, összefogva kezeit, majd el kezdem tolni az ágy felé.
Lökésem erejétől kissé hullámozni kezd az ágy, ahogyan teste elterül előttem, alattam.
Két kezét egy kezembe fogom, míg álla alatt kissé felfelé feszítem fejét.
- Nem bízzuk a véletlenre, még a végén kárt tennél valakiben. - csípőmet csípőjének tolom - Azt pedig nem lenne szabad hagyni. Igaz?
Nadrágom egyik szárára rálépek, hogy a korc lejjebb csússzon csípőmön, így hagyva szabadon férfiasságom.
- Tudod Aislinn, utoljára választhatsz, hogy mit szeretnél. - végig nézek testének friss sebén, melyek ujjaim égő nyomainak vérvörös lenyomata - Kérdések nélkül.

Mögöttem terem és átölel. Érintése lehetne megnyugtató mint korábban a fürdőben, de most nem az. Nem tudom mit várjak tőle, mit akar, mit fog tenni. Karját nyakam köré fonja, kényszerít hogy ránézzek. Megteszem. Dühömben képen tudnám vágni. Könnyű mindig azt mondani hogy semmit nem tudok, semmit nem értek. Ha nem mondja, magamtól nem fogom kitalálni hogy mi jár a fejében, és hogy mit miért csinál. Nem egy test vagyunk. Külön létezünk.
Megcsókol, de nem támaszkodom neki. Nem megy. Elutasított. Hogyan támaszkodhatnék rá? A lelkem kiabál hogy nem így kellene lennie. Testem azonban mást közvetít az agyamba. Tenyere, ujjai lágy érintése felébreszti a vágyamat iránta. Ezzel sosem volt baj. Mindig is reagálni fogok a közelségére úgy tűnik. Ujjai már a combomon kalandoznak, felsóhajtok, de az égető fájdalmat is megérzem.
- Igen.
Ennyi csupán a válaszom. Fölösleges lenne hazudnom neki, úgyis rájönne. Azóta kívánom hogy megbizonyosodtam róla, ő az, hogy tényleg ő az. Hisz életben van, nem halt meg, és a sors furcsa útjai végül idevezették. Hozzám. És még ha ironikus is, most is az ítéletére várok, mint akkor, Londonban. Kissé groteszk.
Maga felé fordít, kezeimet lefogja. Az ágy felé tol. Végig szemébe nézek, még akkor is amikor a selyemlepedő már testem alatt van. Újra lefogja a kezeimet. Felvonom a szemöldökömet.
- Meglepő hogy testi épséged félted egy olyan törékeny nőtől, mint amilyen én vagyok.
Csípője nekem feszül. Nadrágja lassan csúszik le férfiasságáról. Nyelek egyet, és a szemébe nézek. Könnyű lenne. Annyira nagyon könnyű. És talán átmenetileg félre is tudnánk tenni mindent. De min segítenénk vele? Azt mondja én akarok mindent az ágyban megoldani. Ő most mit csinál? Minek akar ezzel érvényt szerezni? És természetesen kérdések nélkül akarja. Már megmondtam neki korábban. Látszólag nem jutott el a tudatáig. Én pedig nem ismétlem magam. Nagyot sóhajtok, egészen beleremegek a közelségébe. De megmondtam valamit az előbb. Nálam nem így működik.
- Nem. - mondom egyszerűen - Így nem. Kívánlak, abban igazad van. Ahogy te is engem. De nem ösztönlények vagyunk. Ha most lefekszem veled, én fogom megszenvedni utána. Viszont, nekem ez ebben a formában, kevés. És most, ha megkérhetlek - szabadítom ki a kezem az övéből - akkor lépj a szobámba legközelebb, ha már tudod hogy mit akarsz. Fölösleges hogy bántsuk egymást.
Futó csókot nyomok ajkaira, és felülök az ágyon. Hátra simítom a hajamat. Így kellett döntenem. Ez a helyes. A szokások értelmében vendégül látom, de rajta múlnak a továbbiak. Felé fordulok.
- Tudom hogy mit csináltál. Zorával. Te voltál az az idegen. Érdekes belépő a városomba. - mondom egyszerűen.
Nem vonom kérdőre, szavaim nem vádlóak. Egyszerű tény. Ő bántotta a farkast, pedig csak feltételezte hogy mit csinálok. Én nem bántottam Zorát amikor rájöttem a dologra. Mike-ról pedig nem világosítom fel. A halott férfira nézek.
- Nem zárhatsz el Mors. Békét sértesz vele.
Felállok, és kinyitom az ajtót. Intek a két őrnek hogy bejöhetnek. Szó nélkül emelik fel a halott férfi testét, és elindulnak vele kifelé.
- Temettessétek el tisztességesen. Önhibáján kívül halt meg.
A családját szerencsére nem kell értesítenünk, nem volt neki. A falkája pedig meg fogja gyászolni megfelelően. Ezért is volt itt oly régóta, mert nem volt senkije.
Csendes félmosolyra húzódnak ajkaim ahogy ránézek Morsra. Biccentek és a fürdőszobába sétálok. A vizem ennyi idő alatt még tökéletes ugyanúgy. Leeresztem a köntöst a vállamról, és nyakig süllyedek a kádban. A meleg víz nem tesz jót a fájdalomnak amely a combomnál gyökerezik. Kiemelkedek annyira hogy lássam. Hogy is mondják? Az érintéseknek ára van. Ennek volt. Elmúlni el fog, mert nem szent tárgy érintett, de attól még a tudat megmarad. Átfogom és visszaülök a vízbe. Sok minden jár a fejemben, amelyeknek jobb nem teret engedni.