Kárhozottak Cirkusza - Please let me take you out of the darkness and into the light.

Végre túl vagyok az első iskolai napon. Most, hogy kiléptem a kapun, kezdek csak megnyugodni. A gyomromban lévő gombóc lassan oldódik, nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok izgulni egy szimpla iskolakezdés miatt, de a lényeg, hogy már minden menni fog, mint a karikacsapás. Felvettem az óráim, megvannak a könyveim és ketten is folyamatosan hátrafordultak engem bámulni a tanár helyett. Van, ami sosem változik és ez még csak az első nap volt.

A táskám a földre dobom és belevetem magam a tanulásba a kanapén feküdve. Lábaim az égben kalimpálnak, de gondolataim minduntalan elkalandoznak a farkas létem körül. St. Louist nem véletlenül választottam, hallottam a vámpírokról, na meg a mindenféle szörnyekről, és ott van a vérnegyed is. Csupa izgalmakat rejtegethet, persze azért félelmetes is.
Csörög a telefonom. Majdnem leesem az ágyról, ahogy nyúlok érte, miért is tettem az asztalra. Klara az, aki ma egész nap mellettem ült, kedves lány, nah meg a háttérben még páran, sikítozó lányok hada. Bulizni? A vérnegyedbe? Majd leesik az állam, valaki olvas a fejemben? Persze igent mondok, így talán a félelmetes részt kiiktathatom.
Leteszem a telefont és a gardróbba kezdek válogatni mint valami idétlen kislány aki az első randijára készül. Oké-oké készülhetnék arra is, de ez csak egy szimpla partyzós este lesz. Azt hiszem. Áttúrom magam az egész szekrényen, végül maradok a jól bevált farmer lenge felső kombónál. Sosem lehet tudni, még az is lehet futni kell. Elnevetem magam a buta gondolatra és tűsarkút húzok, adjunk az eleganciának egy pofont.
Halvány smink, haj és már dudálnak is. Hárman integetnek a taxiból, majd kiesnek az ablakon. Klara elől így én hátra ülök.
-Uticél? – kérdezi a sofőr vidáman.
-Vérnegyed, Kárhozottak Cirkusza. – mondják a csajok egyszerre, mint valami jól betanult szöveget. A sofőr kicsit meglepődik, de nem szól egy mukkot sem csak indul.

A Kárhozottak Cirkusza majdnem olyan, mint egy cirkusz, hatalmas vörös neonok hirdetik hogy itt bizony nem átlagos a műsor. Fura érzések kerítenek hatalmukba, a bőröm folyamatosan borsózik, mintha apró áramütések érnének minden pillanatban. Figyelő szempárok merednek rám, követik lépteimet, de mintha csak én látnám őket, a lányoknak fel sem tűnik, viháncolva mennek a bejárat felé.
El sem hiszem hogy simán bejutottunk, és még csak a személyinket sem kérték el, amikor előttünk mindenkiét, és ahogy visszanézek utánunk is volt, akit elküldtek, mert nem nagykorú. A bizsergés egyre erősebb, szagok ezrei csapnak meg, hol macska, hol ázott kutya, vagy épp a hideg sír szagát érzem. Bénultan állok a nézőtér szélén és bámulom a hatalmas porondot, teljesen olyan, mint egy cirkusz. Egy igazán ijesztő cirkusz, ahol nem feltétlen a bohócoktól van félnivalód.

Szórakoztatok. Ez a dolgom. Az új század hozta változások hullámát lovagoltam meg magam is. Noha ebben a városban majdnem mindent örököltem csupán, azért a lelkem valamely kicsiny pontjában tisztelettel adózom a néhai város úr emlékének. Igazán elismerésre méltó amit létrehozott. Ám ez a tisztelet is kimondatlan, csupán magamban ismerem el ha éppen olyanom van. Az én vérvonalamhoz tartozott, mégis mikor ellene fordult saját fegyvere, halálát lelte. Így sajnálni nem tudom. A mi világunk ilyen.
Most azonban, hogy az enyém minden amit ő létrehozott, a szórakoztatás lett a főprofilom egyik alkotórésze. Az emberek a Bűnös Vágyakba mennek ha beteljesületlen szexualitásra és vágyakra vágynak. A Black Rose-ba ha tényleges kielégülést szeretnének. Az Ezüstláncokba ha érezni akarják a fájdalom gyönyörét. És még itt van a Cirkusz. Itt kivételesen nem a szexre alapozunk. Sokkal inkább a félelmeikre. A félelem a szörnyektől s a természetfelettitől, a sötéttől, már az emberiség kezdete óta jelen van. Most pedig testközelből láthatják, érezhetik, anélkül hogy bántódásuk esne. Jómagam nem a félelmükből táplálkozom. Ezt egyáltalán nem tudom hasznosítani. Áttranszformálni igen, amit azonban néhány hozzám tartozó személy miatt ritkán teszek meg. Hogy mi a jó ebben? Vegyük Selestina-t, őt a félelem élteti. Ha itt van, érzi, s feltöltődik belőle. A szereplő alakváltókat pedig jobb műsorra sarkallja a közönség félelme.
A drága közönség...mind halandó, koruk s nemük változóan oszlik meg, mégis minden éjjel egyre többen jönnek el ide. Van aki az egész családját hozza. Gyakran mosolygok ezen.
A mai este sem különb mint a többi. Odafenn tolong a tömeg, mindenki igyekszik elfoglalni a helyét, illatok - szagok - energiák kavalkádja lengi körbe a helységet. Az energiákat igazság szerint nem mindenki érzi, konkrétan én igen. Belépek az üvegszobába, ami a Cirkusz tetején van. A nehéz vörös függönyök eltakarják előlem a kilátást. Magassarkúba bújtatott lábaim neszét elnyomja a nehéz plüsszőnyeg. Ez Zora játszószobája lett, noha igazság szerint nem ezt a funkciót szolgálná eredetileg. Végignézek a szobán, melyben rend és tisztaság uralkodik mindenfelé. Mintha soha nem járna itt senki, mintha soha nem történt volna itt semmi. És ez így helyes. Feltérdelek a kanapéra, felcsúszó ruhám izgatóan simogatja végig combjaimat. A függönyt félrehúzom, és kitekintek. Kész szerencse hogy ezt a helyet csak azok veszik észre, akik tudják mit keressenek, és hogy hol.
Szórakoztatok, ám én magam nem szórakozom. Igazságtalan. Itt másabb az emberek összetétele. Másabbak a vágyaik is. Egy olyat akarok találni aki kitűnik az arcok tömegéből, aki más, akiből kinézem hogy nyújthatna némi szórakoztatást is.
Nézelődésemet kopogtatás zavarja meg. És az egyik biztonsági nyit be. Farkas, és Dean névre hallgat.
- Elnézését kérem, de úgy gondolom valamiről tájékoztatnom kell.
Felvonom az egyik szemöldököm, innen semmi gyanúsat nem láttam. Mondjuk tökéletesen szigetelt a helység, és igazából nem is az én dolgom szemmeltartani mindent. Ezért vannak felvéve a többiek.
- Mondd, mi az a valami. - mosolygok rá hidegen.
- Van egy farkas a közönségben.
- És mi ezen annyira érdekes hogy külön kellett jelentened? - nevetek fel - Nincs megtiltva a falkátoknak a belépés ide.
- Nem tagja a falkánknak. Életemben nem láttam ezelőtt.
- Hmm - nyelvem hegyével végigsimogatom ajkaim felületét - Mutasd meg.
Hozzám sétáll, és nem telik sok időbe míg mutat is rá egy fiatal, barna hajú lányra, aki a barátnőivel ül az egyik sorban. Jobban megnézem magamnak a kis betolakodót. Bizonyára egyetemista, hisz arcáról a fiatalsága sugárzik. Valószínűleg népszerű is, ez viszont a testtartásából és kisugárzásából is kitűnik. Vajon milyen az egyénisége? Igazi irányító? Vagy csupán olyasvalaki aki büszke a természet adta külsejére, de ha erősebbel kerül szembe máris meghátrál?
- Hozd fel ide. - hangzik az egyszerű parancs.
A farkas ágálás nélkül elmegy. Semmi visszakérdezés. Ezt szeretem. Egy katona, aki tudja a dolgát. Lábaimat keresztbefonom, ahogy visszafordulok és elhelyezkedek a kanapén. Tekintetem az ajtóra függesztem. Nem szeretem ha megváratnak, úgyhogy mindkettőnek ajánlom hogy siessen.
Kívülről már hallom lépteiket, és a lány energiája lágyan cirógatja bőrömet. Az ajtó kitárul.
- Köszönöm Dean, most menj.
Ő pedig elmegy. A lány pedig csak áll a szobában és hatalmas szemeivel engem fürkész. Energiája betölti a szobát. Tehát még fiatal farkas. Félmosoly jelenik meg ajkaimon. Vajon ennyire bátor, vagy csak ennyire óvatlan?
- Gyere közelebb - lehelem halkan, és felállok.
Beljebb sétál. Egészen idegen ebben a környezetben. Elébe megyek, és körbejárom.
- Mindig kedveltem az új dolgokat. És az új személyeket. Egészen varázslatossá tudnak tenni egy-egy napot. - lépek a háta mögé, és ujjaimat végigfuttatom sötét hajkoronáján - Te is kedveled kisfarkas? - súgom a fülébe.
Egyenesen tartja magát, ami tetszik, holott tudom milyen hatást váltottam ki belőle az imént. Haját a csuklómra tekerem, és hátrahúzva, kényszerítem rá hogy nyaka ívbe feszüljön. Szíve gyors ritmusban ver, vére gyorsan áramlik ereiben. Fincsi. Ajkam végighúzom nyaka vonalán, de nem harapom meg.
- Olyan könnyen válhat valaki áldozattá. Egy rossz lépés, egy rossz helyszín, rossz társaság, és máris elköszönhetsz életedtől. Talán magad sem tudod mire vállalkoztál amikor nem kerested meg a farkasokat ebben a városban. Egyedül vagy kislány, teljesen, tökéletesen egyedül. - suttogom a bőrére szavaimat.
Elengedem, és ellépek mellette. Visszamegyek a kanapéhoz, és szórakozva figyelem. Meglepődött? Netán megijedt? Vágyik valamire? Nos, ez mind lényegtelen. Én jól szórakozom. Eddig.
- Térdelj le, és kússz ide hozzám. Legyél engedelmes kisfarkas, és tanuld meg hogy hol a helyed. - nevetek fel - Gyere... - nyújtom ki a kezem.
Tény és való, hívom a farkasokat, de őt nem ezzel a hatalommal hívom. Hiba volt hogy a szemembe nézett. Hiba volt, mert fiatal és védtelen. Ellenem védtelen.
- És lassan...nem kell elsietned.

Leülünk a nézőtér középső sorába, hála az égnek elnyertem a legszélső helyet. Ha futni kell, mindenki rajtam essen át. Paranoiás lennék? Ugyan, de az orrom szagok ezrei csavarják, és fogalmam sincs, hogy lehet ezt az izét kikapcsolni. Váratlanul egy férfi áll meg mellettem. Megköszörüli a torkát, de ha nem tenné, akkor is megéreztem volna, ő is farkas, de csupán halványan érzem a felőle áradó energiát. Biztos nem valami friss szerzemény, ahhoz túl magabiztosan áll és engem néz meleg barna szemeivel.
-Gyere velem!- parancsol rám, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, kezét sokatmondóan a vállamra teszi, így nincs más választásom, mint, hogy bólintok és felállok. A csajok még viháncolva utánam kiáltanak, hogy siessek vissza.
Követem a férfit lépcsőkön fel egy ajtóig, kinyitja előttem, és előre enged. A szobába csak egy nő ül, bőre fehér, mint a hó, és a szaga, igen szaga, olyan, mint a temetőé. Hideg, nyirkos, dohos, amit még a parfüm sem bír elfedni. Összeszedem minden bátorságom, és tartásomat megőrizve állok vele szemben, próbálok úgy gondolni rá, mintha csak egy nő lenne, egy szimpla nő. Elküldi a farkast. Ijesztő, hogy egyedül maradok vele.
Kérésére közelebb lépek, bár kicsit bizonytalanul teszem. Közel jön és körbejár, mint valami vadász, aki becserkészte a prédáját, én pedig csak állok kővé dermedve, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. A szörnyek világát nem ismerem, sem a szokásaikat, sem az etikettjüket, és úgy fest nincs sok időm rá, hogy kitaláljam a működését.
Tudja, hogy mi vagyok, persze hogy tudja ez nyilvánvaló, én is tudom hogy micsoda, és félek is tőle. Az ember lát a filmekben vámpírokat, lát a tv-ben vámpírokat, olvas róluk, de a személyes találkozás akkor is más.
A hajammal játszik, ami nem zavar, hiszen ha így ugráltat más farkasokat, akkor ő valami főnökszerűség, a főnökökkel meg jóban kell lenni. De hirtelen megtépi a hajam, és hátra rántja a fejem. Felnyögök önkéntelenül és szívem ritmusa a négyszeresére gyorsul. Ha eddig csak féltem tőle most igazán magam alá tojtam. Mi lesz? Megharap? Kiszívja a vérem? Fájni fog?
Ajkai megérintik a nyakam, én pedig szorosan behunyom a szemem felkészülve mindenre, ami csak épp eszembe jut. De nem harap, nem tépi ki a szívem, nem történik semmi, csak beszél hozzám. Halkan, szinte suttog, hangja vészjósló. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy egyedül vagyok, aztán elenged.
Visszasétál a kanapéhoz és leül. Figyelem, a mozgása csábító, kecses, a szemei pedig… mintha be akarnának szippantani, belefeledkezem. Lassan térdelek le, ereszkedem négykézlábra, úgy érzem egy láthatatlan kéz finoman nyom a földre. Tekintetétől még mindig nem bírok elszakadni, és parancsának engedelmeskedve lassan felé kezdek mászni. Agyam üvölt bennem és veri az ajtót, hogy mi a fenét csinálok, de testem egy bábué, irányít, és nem bírok ellene tenni. Megállok előtte, felém nyújtott kezéhez önkéntelenül is hozzádörgölöm az arcom. Mi a fenét művelek?
-Én… én... - harmadikra sikeresen megtalálom a hangomat – én nem tudtam, hogy meg kell keresnem a falkát. – hangom tele kétségbeeséssel és félelemmel.
Fejemben a szokásos ostoba kérdésekkel, amiket a filmekből mindenki ismer. Ki maga? Mit akar tőlem? Már csak az agyam és a szám közötti kapcsolatot kellene megtalálnom, hogy fel is tehessem őket.

Tekintetén látom hogy teljesen az enyém lett. Így-így. Ebből a jótékony kábulatból azonban majd idővel kirántom majd. Pillanatokra, percekre, mozzanatokra had emlékezzen csak. Utána visszasüllyesztem a jótékony feledésbe. Miért is akarok ilyet tenni? Mert most ilyen kedvem van, és mert megtehetem. Nem tartozik az Ulfrichoz. Sőt, a természetfelettiek világában senkihez nem tartozik. Így aztán azt tehetek vele, amit csak akarok.
Kecsesen térdel le, és ereszkedik négykézlábra, és utasításomnak megfelelően lassan közeledik felém, engedelmesen. És ami a legfontosabb, csendben. Ügyes kislány. Gondolok-e arra hogy miután kiszórakoztam magam megöljem? Nem, semmiképp. A lány életben marad. Úgy az izgalmas. Ha elveszem az életét, semmit nem érek majd vele. Így azonban ki tudja? Az is lehet hogy itt marad, vagy egyszerűen elvitetem innen miután végeztem. Pillanatnyi döntés lesz. Majd. Később.
Arcát kezemhez dörgöli. Elmosolyodok, milyen kis odaadó. Félelme kiárad belőle, nyoma sincs a határozott tekintetnek, sem az ellenállásnak. Megcirógatom az állát, finoman érve a bőréhez. Még oly tökéletes, az idő nem csúnyította el, de vajon a kedves lány álca alatt mi lapul? Mi lakozik ebben a lányban?
Halkan felnevetek erőtlen szavait hallva. Teljesen őszintén mondja hogy nem tudott arról, miféle szabályoknak kellene eleget tennie. Oly könnyű lenne kimondani hogy elengedem, és elmondani neki hogy kit keressen meg, aztán hagyni hogy boldoguljon a falkája megpróbáltatásai szerint. Oly könnyű lenne...mégsem teszem meg. Most nem. Még nem. Ha végeztem vele, elmehet. Ittléte egyébként is kiváló alkalmat biztosít arra hogy a világomtól annyira óckodó Ulfricot újra köreimben üdvözölhessem.
- Tudom hogy nem tudtad. - lehelem lágyan - Ám ez immár mit sem számít. Én találtam rád előbb. Vagy inkább te találtál rám? - billentem oldalra fejem.
Valahol érzem hogy össze van zavarodva és szeretne kérdezni, de képtelen rá. Engem nem tud legyőzni. A hatalmam mely a farkasokhoz köt, könnyedén jön elő, beburkolva a lányt, hogy a tőlem való félelmét, más vegye át. A ragaszkodás. Adja magát nekem.
Álláról tarkójára vándorolnak ujjaim, lejjebb hajolok és magamhoz húzom. Arcomat nyakához hajtom, lágy csókokkal hintve a lágy bőrét. A vérét akarom venni a kis betolakodónak, ennek a buta kis naivának.
- Add nekem a véred. - suttogom halkan, és érzem ahogy erőtlenül bólint, igazság szerint mást nem is nagyon tudna tenni, és megharapom.
Vére édes, ifjú energiáktól duzzadó, noha nekem nem elég erős, de olyan mint a bor, amelynek minősége kitűnő lesz, ha hagyják megérni. Most csak akarom, ezért elveszem. Még a szemem is lehunyom. Érzem hogy emlékezik, de most ebbe nem nézek bele. Saját magammal vagyok elfoglalva. Ha akarom, felfedi előttem minden titkát még ma éjjel.
Mikor végzek, egy csókkal zárom le a két apró sebet, és elégedetten nyújtózok egyet.
Annyi vért nem vettem el tőle, hogy bármi baja legyen. Megsimogatom a haját, és felállok. Itt az ideje kicsit izgalmasabb szórakozás után néznünk, a kisfarkassal együtt.
- Gyere utánam. - rántom meg a pszichés farkasfonalat - Valakinek meg akarlak mutatni.
Esetlenül áll talpra, de azért követ. Nem is tehet mást újfent. Lesétálunk a csigalépcsőn, és a személyzeti bejárónál, a Cirkusz alsó része felé vesszük az irányt. Két őr kinyitja előttünk a súlyos ajtót. A hátsó termek felé megyünk, nem a szobák felé. Benyitok az egyik ajtón, ahol kellemes félhomály fogad. Nyomunkban egy tigris és egy farkas lép a terembe. Előresétálok és megfordulva széttárom a kezeimet.
- Készítsétek fel. Hamarosan itt leszek.
Odasétálok a lányhoz, és állánál fogva kényszerítem hogy rám nézzen. Nyakán csupán a két pici pont árulkodik arról hogy mi történt vele az előző fél órában. Most azonban meglepetésként szánom őt valakinek. Továbbra is a rózsaszín ködben lebegtetem. Még nem áll készen hogy elvegyem ezt tőle. A valóság hideg és kemény, így azonban édesen lebeg egyik eseményből a másikba.
Rábízom a két alakváltóra, és elindulok a folyosókon. Zora szobája előtt megállok, és halkan benyitok. Bezárom magam mögött az ajtót. Aranyhaja fénylik a lámpák fényében, szemei különös fénnyel csillognak. Belle utolsó gyermeke. Halkan, szinte suhanva lépek oda hozzá.
- Drága Zora, elhanyagoltalak mostanában. Ám ma éjjel különleges dologgal kedveskedem neked. Jöjj velem. - állítom fel, és nyakamból kifűzve a selyemsálat bekötöm a szemét, mutatóujjam ajkaira teszem - Css, csak gyere.
Könnyedén haladva vezetem végig a folyosókon, hogy újra a szobába érjünk. A lány némi átalakuláson ment keresztül ruházatilag, és szépen kikötözve vár minket. Elmosolyodok. Mégis jól fogunk szórakozni. Hatalmam elzárom, had fogja fel hogy mi történik most, és hogy hol van. Hagyni akarom Zorát is érvényesülni.
- Kedvesem, íme az ajándékom a mai estére. - mosolygok rá Zorára - Ismerkedj meg vele.

A nő megsimogatja az állam, érintése puha és gyengéd. Beleolvadok az érintésébe. Hangja cirógat, mégis balsejtelem gyötör. Kérdeznék, de nem tudok, és már nem is fontos, úgy érzem, már nem számít, csak az, hogy vele legyek. Mindent meg akarok tenni neki, amit csak kér. Közelebb hajol hozzám, és szívem hevesen ver, annyira jól esik a közelsége. Hangja halk mégis parancsoló, és én örömmel adok neki bármit. Bólintok aprót, ő pedig fogait a nyakamba mélyeszti.
Felnyögök de nem a fájdalomtól, egy cseppet sem fáj. Érzem, ahogy összezáródik felettem a világ és én a karjaiba olvadok el.
Újra az erődben vagyok abban az erdőben ahol megsebzett az a vérfarkas, a földön ülök, hátam a fának vetem, szívem hevesen ver a félelemtől. A dög előttem áll, rám vicsorog, pofája vértől csöpögős, szemei vad borostyán színben játszanak. Felém veti magát, kezeimmel eltakarom arcom és felkészülök rá hogy darabjaimra tép. De nem történik semmi… lassan veszem el kezem és a farkas eszméletlenül fekszik a lábaimnál. Vörös szatén lebeg be a látóterembe, balra tőlem, fejem rémülten kapom felé. A vámpír nő áll mellettem, kezét felém nyújtja, biztonságot kínálva. Érzem, hogy nincs mitől félnem, már nincs.
Elszakad tőlem, engem pedig el kellene, hogy öntsön a csalódottság, mégis inkább azt érzem, hogy boldog vagyok. Ujjai végigsiklanak a hajamon és feláll, én pedig figyelem mozgását. Kicsit bizonytalanul állok talpra, de igyekszem utána.
Folyosók, lépcsők, ajtók, mind lényegtelen dolog, csak ő a fontos, hogy szót fogadjak neki. Két férfi csatlakozik mögénk, érzem a szagukat, az egyik farkas, a másiknak meg ázott macska szaga van, de ezek sem hatnak meg, nem lényeges momentumok. A vámpírnő felemeli a fejem és rám néz, kedvesen, én pedig majd elolvadok tőle.
Elsétál, magamra hagy, a farkasom nyüszít, hogy jöjjön vissza, hogy ne hagyjon itt. De a két férfi megragadja a karjaimat és leráncigálják rólam a ruhát, majd egy fehér selyem térdig érő pántos ruhácskát húznak rám. Az agyam másfele kalandozik, vajon tetszeni fog neki a ruhám, ha visszajön? Visszajött… visszajött… lelkem örömtáncot jár, de van vele valaki más is. Még mielőtt érezhetnék féltékenységet, a világ megváltozik.

Úgy térek magamhoz, mint aki álomból ébred, először minden homályos, még reményvesztetten kapaszkodsz az álomba, hogy ne lásd a valóságot, de az szétfoszlik ujjaid között. Csak most veszem észre, hogy egy terembe vagyunk, csuklóimon kötelek, padlón kampók és akárhogy tépem őket, nem engednek. Még egy vámpír nő érkezett, szeme bekötve. Haja fehér, mint a hó, majd olyan fehér, mint a bőre. Ahogy lehullik a kendő a földre, elmosolyodik, engem néz és a mosolyában van valami veszélyes.
Ajándék? Én? A kérdés ott a fejemben de kimondani nincs időm, az új vámpír felém suhan, körbejár, végigmér, mint valami kirakati próbabábut. Megáll mögöttem, keze a testemre siklik, a szívem hevesen ver, ahogy ajkai a nyakamhoz érnek aztán belém mar. Nem kérdez, és nem is mond semmit. Felnyögök, egy pillanatra elönt a fájdalom, térdem megrogyna, de a nő megtart, és már el is veszek ölelésében. Testem elönti a forróság, a vágy, akarom, kívánom őt, akarok mindent mit ő. Kezei elkalandoznak a vékony ruha alatt, és én sóvárogva könyörgök magamba, hogy ne hagyja abba. Ujjai hajamba túrnak és fejem hátra feszítik, majd elenged, ellép tőlem és én majdnem térdre borulok. Zihálva kapkodom a levegőt, majd megfulladok a kielégítetlenség vágyába.
Kioldozza a kezeimet, majd kezét a mellkasomra téve tolni kezd én pedig hátrálok. Aztán elenged és elhátrál pár lépést a két alakváltó őrféle megragadta a vállam és a falnak taszított, nyögve szakadt ki belőlem a levegő. Gyors mozdulattal X alakba bilincseltek a falhoz, majd ott hagytak. Velem szembe a fehér hajú vámpír, kicsivel hátrébb a barna hajú. Reszkettek a lábaim, az egész testem beleremegett a félelmembe.
-Kérem… mit akarnak tőlem? Hol vagyok, és egyáltalán kik maguk? Én nem csináltam semmit, én nem tudtam, hogy szólnom kell bárkinek is, hogy itt vagyok. – nyüszítek, mint egy kutya, rettegek, a ruhámat félig bemocskolta a nyakamból szivárgó vér, nem tudom, hogy lehet e még rosszabb, de tartok tőle… ez még csak a kezdet.

Figyelem a Zora arcán tovasuhanó változásokat. Nem próbálja leplezni sem. Egy cseppnyi meglepettség és némi öröm keveredik benne. Ajkaim lassú félmosolyra húzódnak. Valóban elhanyagoltam őt az utóbbi időben, pedig érkezésének igazán örültem. Olyan mint én, s mégis más. A lényegünk ugyanaz, de lényünk különbözik. Ezért adok neki olykor-olykor kisebb ajándékokat. Mosolya elégedettséggel tölt el. Ismerem ezt a mosolyt, tudom hogy örül annak amit lát. És azt is tudom, hogy jól fogunk szórakozni.
Örömét számba csókolja, hevessége ízletesen csúszik le torkomon, árad szét bennem. Hátrasimítom a haját, és rámosolygok.
- Remélem kedved leled benne. A te örömöd az enyém is. - lehelem bőrére szavaimat.
Tekintetem a farkasra fordítom. Elvettem tőle a jótékony ködöt, már nem csak engem lát, érzékel mindent. Arcán értetlenség és félelem ül. Félelmének illata egészen gerjesztővé teszi, még számomra is, pedig ilyesmivel nem foglalkozom jó ideje már. Zora szemeit nézem, egy gyermek tekintete aki nagy ajándékot kapott, de belül, mélyen ott van a gyilkos, az eltökélt nő, a vámpír, aki tudja mit akar, és el is fogja venni. Aprót biccentek, jelezve felé hogy szabad kezet kap, azt tesz, amit akar.
Fogai a lány lágy bőrébe marnak, és rajta keresztül érzem vérének ízét, zamatát, erejének pislákolását. Jelen vagyok a testében, éhsége az én éhségem is, vágya az én vágyam is.
A lányból egyszerre tör fel a félelem és a fájdalom újból. Farkasát én csitítom. Ha átváltozik, oda a szórakozás, és akkor csalódott lennék. Ha pedig csalódok, az nem jelent rá nézve semmi jót.
Két alakváltó kikötözi, de küzdelme minimális. Ellentétes érzelmek kavalkádja. Akarja is és nem is. Fél az ismeretlentől, az erőszak jelenlététől, az idegenektől. Ez olyan édes benne, hogy végtelenül naiv. Ha nem az lenne, nem jött volna ide elővigyázatlanul.
Egyetlen intéssel hallgattatom el.
- Nem mondtam hogy kérdezhetsz farkaska. - lépek oda hozzá két lépéssel - Különben pedig, csupa-csupa fölösleges kérdést tettél fel. Önszántadból léptél át egy kaput, nem hívott senki, nem kényszerített senki. Megvédeni sem tudod magad. - szakítom szét egyetlen mozdulattal a ruháját, majd ujjaimmal lassan körözök a bal combján - Érzem hogy vágysz ránk, a tested kiabál a kielégülésért, azért a kielégülésért, amit csak mi adhatunk meg neked. - csókolom meg, épp annyira hogy ajkain vér serkenjen, hogy érezze az ízét, ujjaim még mindig a combján játszanak - Arteria Femoralis, tudod igazán bensőséges innen venni valakinek a vérét. És te, önként fogod ezt felkínálni igaz? Már most odaadnád... - suttogom neki - De, igazad van kedvesem - lépek Zorához - előbb játsszunk.
Az egyik függönyhöz sétálok, és széthúzzák előttem. Zorának intek hogy lépjen a másik hasonlóhoz. Egy beugróban csupa különböző formájú kard és kés hever szépen felakasztva, bársony keretekben. Az én birodalmam. A Zoráé pedig, Leveszek egyet, és játékosan végighúzom rajta az egyik ujjam. Milyen rég nem használtam már...
- Tudod miért szeretek játszani az alakváltókkal? Mert játszi könnyedséggel gyógyulnak. - nevetek fel, szinte kislányosan.
Ahogy ezt kimondom, egy hosszú vágást ejtek a combján. Vére ragyogó vörös folyamban csurog lefelé, megbűvölten követem tekintetemmel. Egyik ujjammal felitatok pár cseppet, és a szája elé tartom.
- Nyald le, a te véred. Legyél jó kislány, és akkor segítek hogy kielégülj.
Még két apró, pici vágás, ugyanazon a combon, és mosolyogva szemlélem a művemet. Újra felitatom ujjammal, és Zora szájába csúsztatom.
- Olyan mint ő maga...édesen ártatlan. Vajon mennyire erős az akarata? - teszem fel a kérdést a szobának - Könnyű megtörni? Vagy nehéz?
Ha nehéz, annál jobb. Akkor könyörögni fog érte. Ha könnyű, akkor más módszerhez kell folyamodnom.

Szavak.. szavak... vérről és hatalomról. Úgy érzem magam mint aki felült a ringlispílre és most szédelegve keresné a kijáratot. Fejemben eluralkodott a káosz.
Szédülök, önkéntelenül reszketve rántom meg béklyóimat. Bőröm bizsereg, ezer és egy hangya mászkál rajta. Még a fájdalom sem térít észhez, ahogy egy hideg penge hasít fel. Oly távolinak tűnik, oly aprónak, jelentéktelennek.

A vámpír felitatja a vörös cseppeket, majd számba dugja véremtől síkos ujját. A íze mint egy lórúgás, ránt vissza a valóságba. Minden a helyére kerül, a terem, a láncok, a két vámpír nő, az ajtóban álló farkasok szaga, a vérem. Az élni akarás ösztöne erősebb a kábulatnál, amibe oly könnyű lenne belehemperedni, feladni, hagyni hogy történjen meg az aminek meg kell történnie. De ki mondta hogy meg kell?
Újabb két vágás, ez úttal már élesben érzem őket, fájnak, szinte belém tépnek, felnyögök és öklöm beszorítom, hogy körmeim a tenyerembe vájva megpróbáljam elterelni a figyelmem.
A rémület és a félelem, hirtelen csap át dühbe és dacba, hogy én a véremet adjam csak úgy, két vérszopónak, nah meg mit nem. Nem holmi halandó kislány vagyok. Emberként sem vagyok egy egyszerű eset, de kérem, ember sem vagyok. Rendelkezem valamivel ami az ilyen vérivókban nincs meg. Biztosan nincs meg. Én élni akarok!

- Nyugodtan megtarthatja a segítségét, köszönöm, nem igénylem! Ellenben az talán illendőbb lett volna ha bemutatkoznak. Mégis csak tudnom kellene kiknek a nevét vésessem rá az urnára! Ha apám megtudja hogy két vámpír elragadott, hóhérokat fog küldeni, és maguknak annyi! - oh igen micsoda szép kirohanás, egy pillanatra még én is elhittem hogy ez így lesz, hogy majd jól megijednek és nem mernek bántani... ennél jobban. Persze a történet annyiban hibádzik, hogy apám nem tudja mi vagyok, és még ha tudná, még az is megeshet hogy előbb tagadna ki mint hogy leöletné ezeket a teremtményeket.
Fejben annyival keményebbnek hangzott ez a fenyegetés, azt hiszem elkapkodtam.
De vesse szememre az, aki ilyen helyzetben normálisan, nyugodtan és ésszerűen tudna cselekedni.
Ajkaim gyorsan becsukom és legszívesebben láthatatlanná válnék. Talán ha átváltozom és elszaladok. Kétségbeesetten keresem magamban az erőt, a farkast, hogy a felszínre próbáljam rángatni akárhogyan, de nem érem el, túl mélyen van, akárhogy próbálkozom, füle botját sem mozdítja a könyörgésemre.
Szívverésem hirtelen ugrik meg, ahogy tekintetem az előttem álló vámpír nőre emelem. Most mi lesz... Édes istenem most mi lesz?

+ 18 - csak erős idegzetűeknek!

Kezd elegem lenni. Az egész olyan, mint egy jól megrendezett színdarab. Hol az egyik, hol a másik szereplő lép a színre, csak én vagyok állandó, én vagyok a középpont, aki szíve szerint elfutna inkább, mint hogy közszemlére tegye ügyetlenségét.
Nem ismerem a darabot, és nem ismerem a szereplőket, de ami jobban zavar, hogy ruhám cafatjaiban, és kiláncolva feszengek, mint egy darab hús a kirakatban.
Nem kedvelem a szőke vámpírt, sőt a másikat sem, de most a szöszi van közelebb és nem tetszik ahogy hozzám beszél, sokat sejtetően negatív. Negatív már ami az én jövőbeli képemet illeti. Úgy is fogalmazhatnék hogy a dolgok szarul állnak, és úgy fest ez az út lett kijelölve számomra. Persze most belekezdhetnék egy szép kis monológba, hogy miképp is jutottam ide, de úgy hiszem ezzel már egy hangyányit elkéstem. Nem számít hogy honnét jöttem, sem hogy milyen úton, csak az hogy itt vagyok, és nyakamig ér a trágyalé.

A vámpír mezítelen testével hozzám simul, ereje átfolyik rajtam, és meleg takaróként fon körbe, szinte izzadok, ölem ég az ismeretlen vágytól. Kezében valami láncot csörget, majd a mellbimbómba éles fájdalom mar. A csipesz fogai szinte átszúrják érzékeny bőröm. Ajkamba harapok hogy nyögésem elrejtsem. Nem akarom megadni neki az élvezetet, hogy lássa fájdalmam. Aztán a másik csipesz. Fejem hátra hajtom és próbálnám a plafont nézni, hátha eltereli a figyelmem, de csupán a sötétség vesz körül. Mintha maga a csillagtalan éjszaka lenne felettem. Az éjszakába pedig villámként hasít bele az újabb fájdalom ahogy ölembe tép két újabb csipesz. Időm sincs felfogni hogy hol a kapcsolat, csak mikor meleg vérem érzem lecsorogni oldalamon. Két apró himbálózó penge mar a húsomba. Nem is érzem a fájdalmat. Talán a sokk, vagy az adrenalin teheti. Nézem a sebet, érzem ahogy a farkasom dühödten emeli fel fejét, előre lendül bennem, én pedig követem a mozdulatát.

Testem megrándul, ahogy köteleim megfeszülnek és visszahúznak, a pengék pedig újra mélyebben szántanak bele húsomba. Ajkam dühödt morgás és nyögés keveréke hagyja el, fejem előre csuklik. A padlót bámulva úgy érzem mintha a sötétség és a fáklyák fénye megmozdult volna körülöttem, mint ha közelebb jöttek volna, mintha el akarnának nyelni. Zihálva próbálok levegőhöz jutni, nehogy elájuljak. Farkasom a bőrömnek feszül, kitörne, de valami visszafogja, valami láthatatlan erő, ami pórázon tartja, figyelmen kívül hagyva az én és a lény akaratát.

Nem bírok megszólalni, nem bírok egy értelmes mondatot sem kinyögni, csak a kövek mintázatát bámulom. Ha valaki kívülről nézne, talán azt gondolhatná, hogy megadtam magam, azért lóg a fejem. Igen talán ezt gondolná, az a valaki biztosan, de a jelenlévő két vérszívó biztosan nem.