Vérnegyed Parkja: Aislinn&Caligine - Hideg Találkozás

Az emberi szörnyetegek élete sivár. Egyetlen, megszállott vágy hajtja őket, minden más csak annyira fontos, amennyire hozzájárul a vágy kielégítéséhez. Az emberi érzések oly lassan mosódnak ki lelkük szövetéből, hogy szinte már csak akkor vesszük észre hiányukat, amikor teljesen eltűntek. A lélek nem hal el, amíg él a test. Rohamok kísérik a lélek haláltusáját: érzelgősség, szánalom, túlzott erkölcsi érzékenység, felesleges és esztelen hősiesség.
Életem elveszett valahol a sötét és hideg, kopár skandináv tájakon. Morte D'amour udvarában pedig lelkem összes szilánkja.

Szürke csapzott és mocskos bundám egészen a fekete bőrcipőm orráig ért, amelyet acél keretezett. Hajam szorosan a fejem tetejére volt fonva, amit eltakart nehéz bőr csuklyám, arcom nem látszott a fekete éjszakában csak szemem világított fénylő kéken aurám körül. Sápatag bőröm elenyészett a csillagos éjben, szárazon éhezett az ólmos vérre, a hatalom piedesztáljára.
Suhanva hagytam el a száguldó vonatot St. Louis határában. Térdre érkezve sötéten a város fényei felé pillantottam és vétkezett mosolyra húztam ajkaimat. A város, amely lüktetett az erőtől, amely a bizonytalanság melegágya volt megtöltötte üres medencémet. Árnyék voltam fényességemben, és halálos skandináv hideg a párás amerikai városban. Szutykos valósággá váltam egy művi és megcsinált, álomban élt újgenerációs államban. Maga voltam a kettősség, a jó és rossz összhangja, a vidámság és a bánat, a szépség és a szörny. Egyszerre voltam dermesztően halálos és egyszeri, egyedi mint a kikelet, a hajnal egy új napban.
Hosszú utazásom egy indokra vezethető vissza, a kíváncsiságra, megakartam ízlelni egy új világot és magammal hozni valami egészen mást. Önnön valóm volt a fagyos Öresund, egész viking népem jeges birodalma, magamban hordoztam a halált, a nomád népek vérét és e szerint éltem egész életem. Megtanultam a sorvadás bűzének utóízét, a rothadó hús érzését, a rabláncokat szétszakítani és új életet élni, a szolga jelet testemre vésték, bokám és csuklóm köré fonták, mégis mindenki félte tekintetem.
Erőm füstösen körüllengett és bevette a levegőt, a város nyüzsgése sem zavart meg engem mert éheztem. Arcom homályba simult, nem lehetett látni vonásaim, csak bundám és csuklyám tűnt ki a tömegből, elsiklottam a halandók előtt szinte észrevétlenül. Táplálkoztam mintha egyetlen örömem lenne ez, szívtam a kettős érzéseket, a boldogság és a szomorúság keserű és kénes egybeolvadását.
Egy közeli sikátorban álltam meg ahol egy férfiből ittam, majd egy nőhöz léptem oda aki megrémült tekintetemtől de én vérét vettem, ő mély álomba zuhant, örökre. Sikítás törte meg figyelmem, ajkaim furcsa morbid mosolyra húzódtak. A lány karja karjaimra fonódtak, mintha egy őz lenne aki íjam elől menekül de nem bír szaladni, a szíve kezemben dobogott és én összetörtem az inakat, izmokat amik azt alkották. Vér fröccsent szürke bundámra, a lány torka felszakadt és összecsuklott, gerince pedig tört fehér fénnyel arcomba világított. A férfi szaladni próbált de eltört a csípője, én élvezettel csavartam ki mint egy meggyet. Ő összeomlott, nem tudott már rebbeni, szárnyai a homályba vesztek, nem emelte fel a fényesség, megtépázta a város szele, én.
Nem törtem a hatalomra, sakkozom és mattot akarok adni. Vártam egy jelre ahogy a város vérében fürödtem. Dühösnek látszottam, inkább ártatlannak néztem ki, ez voltam én szépségem volt rémisztő, erőm volt a halál és az élet, a kettő találkozása.

Lehet-e egyedül járni a világot kóbor lélekként? Gyilkolni a mindenségért, azért az életért amit valaki neked ajándékozott, vajon megéri-e egyedül járni és egy testet öltött homályosságként elven véren élni!? Vérvörös ajkaimat emberi mocsok takarta el, rácsöppent kézfejemre mikor azt leakartam törölni. Ízletesen megnyaltam és megízleltem a még meleg nedűt. Becsapta agyam, átverte testem minden egyes darabkáját olyan mámorítóan ínycsiklandozó volt. Számban összevegyült és ízbombává vált. Hangfoszlány, erő és hatalom zavarja meg szórakozásom. Tekintetem a hang irányába vezetem, sugárzó kék szemem megpillantja a vámpírnőt aki megszólított és aki elzárta utamat.
Sikított, belerobbant a fejembe akár egy bomba repesze védtelen emberi testbe, erős volt akár a régi tölgyből faragott hosszú lándzsa, kellemes meleg és átitatott. Anyám szigorú hangjára hasonlított, aki a vér és hús gyermeke volt és olyan volt akár egy angyal elven gyümölcse. Arisztokrata arca és kiállása valami egészen újszerű volt számomra. Morte D'amour udvarában nem szívesen járt egy vámpír sem, ő a hideg birodalom halálos királynője volt, akitől félnek és rettegnek, ahol a szépség teher és amit úgy is elvesz a rothadás ősi művészete. A nő szemei barna, de inkább réz színben izzottak, a vágy lakozott pőre bőre alatt. Belle Morte a Szép Halál gyermeke állt előttem, a jeges hideg előtt akinek arca a fény volt, de tekintete a fagyos tenger, akiben volt szép és egyszerre csúf is.
Léptem egyet felé, fejem lehajtva közeledtem a vámpírnőhöz. Csuklyámat egy gyenge mozdulattal emeltem le fejemről megmutatva arcom és lényem. Bundám mögül hideg csap elő, ajkaim mosolyra húzódnak, félelmetes és egyszerre gyermeki mosolyra. - Úgy ahogy mondod. - Felelem erős akcentussal. Nyelvem berregő mellékzörejt produkált.
Közelebb lép hozzám miközben ereje nekem feszül. Halálos tekintettel viszonzom a támadását. Szemem összeszűkül és méregként áramlik ki felé a jeges hideg átkarolva homállyal, amit nem lehet látni, csak akkor ha már közrefogott. - A város úrnőjéhez volna szerencsém? - Suttogásom egy holló szárnycsapásához hasonlított. - Öltem, hogy éljek...élek, hogy öljek. - Lopakodtak szavaim két áldozatom mellett, egyenesen felé.
Hatalmam a magasba szökött és kutatni kezdett, hideg járta át a levegőt homályba burkolódzva. Beleszáguldott ellenfelem csontjaiba megremegtetve azokat, átjárta szívét mintha hófúvás lenne, közben forrón megszorongatta nyakát, hogy megfojtsa. A kettősség gyönyörűségével, a hideg és meleg, a fájdalom és a jóleső simogatás együttesével. Bundám kitárulkozott és szélvihart kavart, megmutatta sugárzó mellkasom, lábaim megemelkedtek a földről és erőm körbevette egész lényem. Tekintetem felizzott és vakító kék sugárrá változott ami mintha önálló életre kelt volna. A rettegés és a megnyugvás egyszerre fogta körbe a város úrnőjét. Hangom eltorzult és mély tónusba változott, sikított a nő fejében. - Hagyd el erőd és add nekem. Nekem, a hideg sztyeppék és jeges folyók szülöttének. - Kántáltam úgy, hogy ő is belém szaladt. Hatalma kaparta jégből épült pajzsomat fejemben, megakarta olvasztani a vágy tüzes lángjával. Azzal az erővel aminek virágoskert illata volt.
Egyszerre halt meg körülöttünk minden ami valaha is életre kelt, testem öntudatlanul felé indult. Nevettem és lecsaptam rá. Átkaroltam és belenéztem lángokban égő szemébe az én fénylő kék tekintetemmel. A hideg és a meleg találkozása volt. Testem másik része nyelte a hőt, a hideg pedig megfagyasztotta azt. Kezem ijesztően torka köré fonódott és szorítani kezdte azt, hogy kipréselje belőle a lelket és hogy elválasztja a bőrt a bőrtől, húst és inakat a hústól, csontot a csonttól.
Éreztem hogy küzd ellenem, harcol és erejét felém szórja, záporoztatja amitől kicsordul orromon vérem. Szám szegletén vörös csík jelenik meg, élvezettel lenyalom és halálosan, ijesztően elmosolyodom. - Küzdj jobban. - Csapott hangom erőnk közé.
Megfagyott a levegő amikor kitártam hatalmam, a dér átfonta a nő bokáját, karjait, mellkasát, szorongatni kezdte és megakarta fagyasztani hogy végleg eltörjön.

Mit akarok itt? Formálódik meg az a bizonyos kérdés a nő ajkáról. Mit akar itt egy skandináv barbár? Mit szeretne elérni egy elveszett nő? Mire törhet egy halálraítélt kinek megkötötték kezét? Kérdések formálódnak bennem is, felteszem magamnak és a válaszok oly egyértelműek számomra, annyira nyilvánvalóak, hogy nem érdemes megválaszolni mert belém égették, bemocskoltak vele, ezzel teremtettek meg. A hideg átjárt de ezzel együtt belül forróság öntött el, a kettő pedig párát ontott, mint amikor a vulkán kürtőjére jeget zúdítanak. Az idegenre pillantok magányos bensőmmel, üres elmémmel, kihalt szívemmel. Egyedül voltam, csak én voltam tébolyultan. Az egyedüllét, testvérem elvesztése, rabszolga életem nem ölte meg a harcost, aki megküzd saját magával, aki véresre cincálja barbár hordáit és megfürdik a fekete iszapban. De megölte a nőt, a szerethetőt, megölte az asszonyt, levágta és megnyúzta a reményt ami csupaszon árválkodik és ami arra vár öltöztessék fel újra. A volt lénynek csak arca marad meg, de mögötte már egy maszk sem tud létezni, lecsupaszított lett, elégett. Az idegen ereje átjárta lelkem üres mezsgyéjét, megtöltötte kutam és valami egészen vágyakozó ambróziával töltötte meg.
Én megálltam és távolról, mégis egészen közelről szóltam. - Nem vágyom hatalmadra, nem vágyom a városodra. - Hangom a bánat, a nyugvás keserű igazsága volt. Harcom az életem, a halálom, támadásom a megnyugvás utáni erős késztetés. Nem fitogtatom erőm és nem kívánom más feletti hatalmat, de bennem van az érzés, a nyerés utáni mérhetetlen sóhaj. Természetemből fakadóan űzött vad vagyok, a tápláléklánc farkasa és felfalom ami az életemhez kell. A nő megfeszült a felismeréstől, hogy egy soha nem érzett erő akarja őt, felismerte elmém sivárságát és ő megtámadta a hideg telet forróságával, vággyal, emésztő kéjjel, letámadta a bensőm egy ismeretlen szikrával, bordáimon keresztül belém hatolt mire felsikított elmém. Megkaparta pajzsom és látni akarta a múltam, a jelenem. Üvöltve sakálként sikítottam arcába, az ismeretlen ördög képe lebegett szememben. Nem akarta felfedni a fájdalmat, nem akarta láttatni a halált, a csúfságot. Suttogását közel érzem fülemhez, szellememhez és én elhalt hangon adom meg neki amit annyira nagy óhajjal akar.
- Lásd hát. - Lehelem utolsóként és ezzel együtt erőm elszabadult irányíthatatlanul, hogy a városra boruljon. Mardosó lángok hatoltak belém, nem küzdöttem, hagytam a fagyos telet elsuhanni. Hagytam a parazsat elaludni, kialudni és hagyni, had menjen el az északi széllel. Testem falhoz szegeződött, kifeszítve mint egykoron Jézus. Bőröm felszakadt a túlcsorduló erőtől, szakadt sebéből maró vér csordogált ki, hogy megfesse fehér bőröm. Tekintetem szikrázó Vénuszként csillogott szemem rámájában, a közeledő felé ragyogott és nem titkolt el semmit. Ajkai nyakamra csókoltak, megharaptak a rózsa tüskéi, hogy kényszerítsenek engem a teljes megadásra. Nem tiltakoztam a pecsét ellen.
Jeges pajzsom hópihékké változott, gyors forgószélt kavart lavinaként és lehullott egy másodperc alatt. A viharban és a nő erejében egyetlen emlékkép surrant át belém tőle. A nevét kiáltják és egy férfi alakja tűnik fel aztán fehér leplem mögül képek, millió érzés, fájdalom tört elő. Anyám arca amint nevem kiáltja, apám halála, a szoros gyönyörű szurdoka, a hideg, a fagyos tél. Őseim fájából faragott íjam ami őzbe hatol, aztán egy férfi szívébe. Népemből millió arcok, népem halála. Szikrán lovagolok a jeges sztyeppén, bundámat hideg fújja és boldog vagyok, aztán elszakad az emlék, Szikra vérben fürdik és én ezüstkardom harcra emelem férjem oldalán. Megrohamozza ellenfelem elméjét a virtuális ezüstös képsorozat, lepereg életem, halálom tekintetében. Belenéztem szemébe, enyémből véres könny csordult, a fájdalom, a düh szívszorongató érzése. Elengedtem magam és szívem összeszorult, meghasadt. Mirum állt előttem, szeretkezett velem és Shanna karolt át, megáldottak a halhatatlansággal, végül sötétbe borultam. Szememből csillámként hullottak a könnyek, koporsóba zártak, Morte D'amour ágyában fekszem, kőpadlón térdelek, rabszolga billogot viselek karjaimon, bokámon, egyedül állok a tehervonaton, Shanna távolodó alakját figyelem mire a képek megváltoznak és már semmit nem mutatnak. Ujjaim a nő ruhájába marnak, fejem vállára hanyatlik és mosolyra húzódik vörös ajkam. - Nem kell a városod Aislinn...- Hangom nyomán vér csurog ki számon és ami köhögésbe megy át. A szívem alig pumpálta vérem, alig akart újra dobbanni, de élt és küzdött, tudta, hogy megadta magát, de nem bánta. - El...vesztem. - Odapréselődik szám nyakához és testem könnyű pihévé változik akár egy hattyú tánca a sima vízen. Fodrozódott fájdalmam bőröm alatt és abban a pillanatban minden hideg elszállt belőlem és csak a törékenység szobra hanyatlott le a földre. A lepel lehullott és megmutatta homályból született arcom, fehér hajam a tengerek vízére emlékeztető szemem, nem csillogott csak békésen hullámzott. Ártatlanul felpillantottam majd lehunytam szemem, lecsukódott hogy erőre kapjon egy újabb úthoz.

Szellő vagy inkább vihar volt Aislinn érintése, vére íze pedig újra megtöltötte üres korsóm. Minta azt éreztem volna nem engedi el életem, megkarcolja tenyeremen az élet vonalát, meghosszabbítja mert tervei vannak vele. Egy szabad madár szárnyának csapása dobbantja meg bensőmben szívem. Édes méz ami torkomon csordogál, és én csak nyelem és egyre inkább ráérzek a mámorító ízre. Az erő összeszorít, mégis feléleszt, selyemszalagként bokámra fonódik, csuklómra, mintha elakarná takarni a rabszolga jelet és semmissé akarná tenni. De ezt a jelet nem tudja eltüntetni, ezt gondosan a bőrömbe rajzolták. Hatalmát szavakkal is megpecsételi és az a halhatatlan erő belém száguld, lassan és gyanakvón a csontjaimat járja át, agyamba siklik a kéjes mámor. Egy pillanatra a tűzbe zuhanok, Aislinn meztelenül párnák között fekszik, haja szétterülve csak engem hívogat. Én zuhanok és nem tudok nemet parancsolni, magához kötött, védőn karmazsinvörös lepedőt tekert körém. A szemem hirtelen nyílt ki, mintha áramot vezetnének bele a testembe, a vakító kékség Aislinn szemébe pillant. Megkeverte a vérem az övéve ősi mágia segítségével. Szótlanul, félig elhalt ajkaim közül suttogtam a levegőbe. - Megpecsételtél. - Kerekedik el a rémülettől szemem, remegett a gyér lámpa fényében. Nem értettem miért tette ezt velem, miért akarja, hogy maradjak, hogy tiszteljem őt és miért nem hagyta, hogy eljöjjön értem a jeges halál, ami már oly régóta barátja eme sovány testnek és üres léleknek.
Szavaim nyomán lassan megemelkedem a földtől, gyenge lábakon álltam akár egy virág a viharban. Kezem alig támasztja a női vállat, büszkeségem nagyobb mint fájdalmam, egy harcos ezt mindig tudja. Ránéztem puha arcára, tele volt erővel, élettel, az ellentéte volt az én vonásaimnak. Ő olyan volt akár egy testes burgundi, én pedig akár a tüzes víz. Pillantásom a sikátor végébe nézett, megfeszültek az államnál lévő izmok minden lépésem után, nem akartam így szemek elé lépni, fejemre csúsztattam szőrös bundám. Megálltam és a falnak dőltem, nagy lélegzet volt, akár egy eszméletvesztésből feléledt sebesült. - Nem hozok szégyent rád. - Hangom akár egy visszhang szólalt meg csuklyám mögül, tekintetem fénylett csupán jeges kékként a sötétből. Minden erőm összegyűlt bennem, a szívem egyedül vert egy másik vámpír ereje mellett. Elindultam magamtól, szinte suhantam a talajtól pár centire. Lépteim nem voltak kecsesek, inkább határozottak. Kiléptem a sikátor sötétjéből, szürke bundám ragyogott akár egy alabástrom és követtem a vámpírnőt aki úgy vágott át az emberek között mintha minden szívet a kezében tartott volna.
Egy különös helyre vezetett, a Cirkuszba ahogy ő mondta. Bekopogott egy hátsó ajtón, az kinyílt és egy férfi engedett be bennünket a régi pincébe vezető lépcsőkön. Néhány fáklya világította csak meg a sötét katakomba szerű folyosókat ,ahol minden erő a falaknak adott tartást. Egységes mágia vette körül. Hangtalanul követtem Aislinnt, ő egy széles lépcsőn sétált le, és mögöttünk az ajtó kongó hanggal becsapódott mire visszapillantottam de már senki nem állt ott. A lépcső alján egy nehéz, sötét színű faajtó fogadott, vaskeretben. Olyan volt, mintha a régi korban építették volna. Aislinn a zsebéből nagyon természetesen előhúzott egy kulcsot és kinyitotta a zárat, aztán nagyon kecsesen belökte az ajtót. Az ajtó mögött egy "nappali" szoba volt. A mennyezet sötétbe veszett, a szoba három falát fekete és vörös, illetve fehér dúsan redőzött drapériák fedték. A negyedik fal fehérre meszelt kőből volt. A fehér kövekből kirakott kandalló antik hatást keltett. Minden nagyon művi volt az én régi otthonom és életemhez képest. Megdermedve álltam a puha szőnyegen. Mocskos cipőmmel kiléptem a szőnyegről és a régi betonra álltam. Mozdulatlanul meredtem a semmibe, aztán lassan leemeltem fejemről a csuklyát és rápillantottam Aislinre. - Szép az otthonod. - Hajoltam meg előtte alig észrevehetően. Nem tettem mást csak ránéztem, nem volt az otthonom, nem éreztem annak és ez zavart. De a zavarom cseppet sem volt sokatmondó, mint az, hogy nem igazán tudtam miért kötött magához a nő. Az sokkalta jobban zavart.

Rideg szellő fújdogálta a bőröm, a sötétből jött, ebből a régi börtönből amit szellemek és mágia tartott életben. A falakban éreztem, hogy lélegzik és valami egészen mágikus ragacs nyomódik a betontömbökön át, rám. A régi Istenekben hittem, akik a földet és őseim otthonát teremtették, nem áldoztam az új hitnek, nem űztem mágiát és a boszorkányság sem volt az asztalom dísze. Én nyers erő voltam, nem volt bennem illúzió és efféle trükkökkel sem éltem soha, én, önmagam voltam. Dédanyám szemét örököltem, apám mélynyomású hangját és anyám szalmaszínű aranyló haját. A vámpírjelek kísértetiesen fehér bőrt adtak nekem, halálom után ridegebb lett a tekintetem és az erőm is megnőtt, hisz valami halotti fuvallat tartott életben, én is csak egyfajta mágia voltam. De ez a hely, több volt mint egyszerű mágia, ezeknek a falaknak története van, árad belőle a halál és fenyegetés. Mindent szemrevételezve tekintetem Ailsinn felé pillant, a jeges víz, a hidegség. A foteljában ül és nagyon beleillik ebbe a maszkos szobába. Arcom nem rezzen meg, olyan mintha itt sem lennék, semmi érzelem nincs a képemen. Leveszem szőrös bundám, kioldom a bőrt ami megtartja vállaimon a fekete lepelt, a súlyos prém egy karcsú, inkább sovány nőt takart el. Sötétkék, szinte fekete hosszú ruhám eltakarta a csuklóm amin a jeleim viselem, rásimul az egész testemre a többrétegű egyenes ruha. Mintha természetes lenne, leveszem kardom és íjam hátamról, nehéz tölgyből faragott béklyó. Helyet foglalok a fotelban ülő nővel szemben. Lábaim keresztbe fonom és enyhén félrebillentem a térdem, kezeim nyugodtan az ölemben pihennek, nem mozdulnak meg. Szemem Aislinnra emelem. Hallgatom a szavait és gyanakvón próbálok a szavak mögé nézni, bebújni a sorok közé és olvasni benne. Nem látszik az arcomon, hogy milyen érzelmek dúlnak bennem, ragszolgaként nagyon jól megtanultam láthatatlan maradni és szoborrá változni. Nem lepnek meg a szavai, Morte D'amour udvarában nagy csodálattal kémlelték a mindennapjaimat, rendszeres keltek velem harcba csak, hogy megnézzék mire vagyok képes. Soha ne add ki magad teljesen, mindig legyen titkolnivalód, hogy tudd még a magad ura vagy. Ez tartott életben, ezért nem adtam fel soha. Ahogy Aislinnt nézem nem tűnik úgy, hogy valami egész sötét felem is lenne, nagyon hangtalan szűzies nőnek nézek ki, a külsőmön nem látszik mennyire két fél vagyok legbelül. Szemem lesütöm majd ismét felemelem, hogy nem csak szavaim jussanak el a nőhöz. - Sokan megakartak már törni Úrnőm. - Szólok némi gúnnyal a hangomban, ami hamar el is száll. - Nem vagyok senki rongya, már voltam és önnön hibámon kívül szakítottak szét. - Hangom ugyanolyan halk, de mégis van benne valami sötét. Keserűen felnevetek, mosolyra húzódik a szám ami meglágyítja a vonásaimat és csillogóbbá teszi a szemem. - Ó, mily nagylelkű velem. - Szalad össze a szemöldököm és préselődik egy vonallá meggypiros ajkam. Összeszorítom a öklöm, csak megszokásból, de abszolút nem vagyok ideges. Ez az erőm, változó a hangulatom, jó és rossz találkozása, egyszer sötét, máskor ragyogó, akár az ég ha felhők borítják a Nap sugarait. - A halál egy röpke pillanat csupán, semleges és nagyon magányos. Oly hosszú és gyötrelmes is lehet, de mégsem könnyű küzdeni érte. - Súgom az ajkaimon keresztül és pillantok rá a szemem sarkából. - Gyenge voltam és vakmerő. - Hajtom le a fejem és sütöm le a szemem. - Nem elég gyors, sebezhető. - Pillantok fel gonoszul. - De győztél Úrnő. Már csak ez egy a fontos. - Változik arcom kislányossá.
Sokáig nem tudtam mit kezdeni a bennem lakozó erővel, ezért is kényszerültem koporsóba, saját magam és a halandók érdekében. Meg kellett tanulnom kezelni és ezt csakis így tudtam legyőzni. Ma már könnyű feladat, mindkettőnek engedek, a tüzes nőnek és a démoni lidércnek is.
Hátradőlök a puha párnákra amik a hátamnak feszülnek. Elfordítom a fejem és az ujjaim hegyével ruhám szegélyét simogatom. A csend nem rossz dolog, felméri a másik lehetőségeit, átgondolja a szavakat és megnyugtat. Ailsinn felé fordítom a fejem és rápillantok. - Az erőm más mint bárkié akit ismertem. Kivéve testvérem. - Nézek rá és meglágyulnak a vonásaim ahogy kiejtem a nevét. - Shanna. - Súgom. - Nem tartozom egy vérvonalhoz sem akik ismeretesek, a teremtőm meghalt amikor megteremtett bennünket. - Mondom határozottan és megkeményednek a vonásaim. - Az erőm megfoghatatlan ahogy a homály és a fényesség. Nem lehet szavakba önteni akárhogy is próbálkoznék. - Pillantok az egyik őr felé aki épp engem néz. Elmosolyodom, mire félszegen rám emeli a tekintetét, szememben ősi kék láng lobban fel, testem körül megfagy a levegő, dara és pára fedi el alakom a szemek elől. Szinte nem lehet látni ahogy mozgok és már a férfi arcára tapad a kezem aki összerogy akár kötél amit nem erősítettek meg. Jéggé dermed az arca, aztán mintha nem lett volna ott, forróság vesz körül és kiolvad a levegő, a férfi felpillant rám és újra dobban a szív mellkasában. Melegség önti el, menedék a hideg elől, de ez mind én vagyok, mindkettő én vagyok.
Lassan visszasiklom a helyemre, észrevétlenül letelepszem és beleolvadok a párnák fogságába. - Nehéz megmagyarázni mikre vagyok képes, de többre mint hinnék. - Mondom búgó rekedtes hangon és bocsánatkérően emelem meg a fejem, amiért alkalmaztam az erőm egyik szolgáján. - Nem vagyok dühös amiért nem öltél meg. - Közlöm dacosan. - De csak annak engedelmeskedem aki kiérdemli azt, nem félem a halált, már nem. Ezért köszönöm amiért életem meghagytad Úrnőm. - Sütöm le a szemem előtte hogy rápillantottam volna.