Kárhozottak Cirkusza: Freya & Caligine : Skandináv Hideg

// Kárhozottak Cirkusza - Szobám //

Selyemlepedőm megfagyott testem hője alatt, annyira hideg volt minden, akár a régi havas sztyeppék kopár hegyvonulatai. Félmeztelen testemet csak egy gyenge ruha takarta el, csontos vállaim kórosan soványnak hatottak. Nem volt a legszebb látvány, ám aki már több napja nem vett vért senkitől, eléri lassan az igazi kinézet. Többé nem tudja leplezni, hogy ki is valójában, milyen ha nincs benne a régi fény, ha éhező teste inni kér.
Viharban tengődtem, mintha csak egy bábu lennék a végtelen szélben. Előre-hátra hajladozom, úgy ahogy a hóvihar akarja, ahogy kavarog a puha hópihe, mely egészet alkotva akár falvakat, városokat pusztíthat el. Alig tudtam botorkálni, azt tenni amit ő akar, elvesztem, a magányos jégbe vesztem, teljesen egyedül.
Hangtalanul, mint aki meghalt, olyan csendben olvadtam a szobámba. A gondolataim testvéremen jártak, a régi életemen amit annyira nehéz volt elengedni. Több napja vagyok már a városban és több napja volt, hogy Aislinn magához kötött, mégsem éreztem azt, hogy önmagam lennék. Lehet csupán ez a szokatlan szabadság tette ezt velem, vagy az a hiány amit a halandók szívtörésnek neveznek, hasadásnak, magánynak, bánatnak.
A szekrényem ajtajára pillantottam, több tucat ruha várta, hogy csak egyszer próbáljam fel, de én csap mocskos bundámat néztem. A régi zord ruhám és bőrcipőm, az voltam én, nem a selyem és nem a csillogó anyagok hada. Egy harcos voltam, egy olyan nő akinek kislány kora óta az volt a feladata, hogy megvédje magát, népét. Most pedig egy cirkuszba csöppentem, ami minden, csak nem a valóság.
Végül nagy nehezen a szekrényemnek engedelmeskedtem és egy könnyű, testhezálló sötétkék hosszú, selyemruhát vettem magamra. Olyan érzés volt, mintha semmi nem lenne rajtam, meztelennek hatott ez a könnyedség. A különleges alkat, vonások megleptek, annyira törékenynek tűntem, magam sem hittem el mennyire. A szemem színe pont olyan volt mint ruhám színe, fehér hajam és bőröm kísértetiesnek hatott. Mindezt egy másodperc töredéke alatt fújta el a szél. A billog amit rám raktak úgy mosta el a szépségem ahogy a folyó parttalan medreit. A rabszolgajel a csuklómon és a bikámon feketén tűnt ki a bőrömből. Sokáig néztem, néztem a gyászol múltam pecsétjeit, különös érzés fogott el, megnyugtató érzés, hogy még mindig én vagyok, és ez csupán egy új élet, de a múltam az enyém, azt nem vehetik el tőlem.
Sóhajtva léptem el tükörképemtől, és indultam el az ajtóm felé. Nem igazán merészkedtem ki a szobámból eddig, de ma megakartam mutatni magam.
A folyosó nyirkos légkörét egy-egy fáklya világította meg. Mindenhol képek és drapériák fogták körbe a zord falakat, de mindenki tudta mi van mögötte.
A folyón nesztelen léptekkel indultam el egy különös hang irányába. A következő ajtónál egy raktár felirat állt, aztán egy csukott ajtó és végül egy félig nyitva hagyott szoba. A szobából fény szűrődött ki, különös hangok, amik felkeltették az érdeklődésem.
Az ajtóhoz álltam és benéztem rajta, ujjaimmal löktem rajta egy kicsit, hogy jobban lássak. Egy nő ült a fotelben, szőke haja a mellét takarta, előtte térdelt egy férfi és rettegve simogatta a lábát. Vér csurgott le a nyakán, mire az éhségem olyan iramban támadt fel akár egy forgószél. Szemfogaim erősen az ajkaimhoz nyomódtak, nehéz volt visszafognom magam.
A nő szemébe néztem, hideg volt tekintetem, amilyen ruhám színe, amilyen én voltam. Csak álltam ott és néztem őt, néztem megbabonázva a magam sekélyességével és mérhetetlen határozottságommal. Hideg és jég áradt belőlem, de valahol mélyen ott pislákolt az a forróság, a lényem másik fele, a kettősségem ami összerakott engem.

Félelem járta át benső énem, olyan félelem, amit csak a régi idők kegyetlen lidércei csalnak elő kegyvesztett emberekből. A sikoly résnyire nyitott ajtó mögül csapott bele az idegeimbe, nyirkosan megtántorítva ezzel lépteimet. A skandináv sztyeppék üvöltő félelme, az a fajta harag, gyűlölet, amiben nincs remény, és amiben talán nem is volt sohasem. Egy valahogy ismerős érzés volt csupán, egy másik vámpír hatalma, egy másik áldozat félelme. A felfedezés kíváncsiságot ébresztett bensőmben, összemarta a gyomrom, fojtogatni kezdte a tokom és cserepessé rajzolta ajkam minden rostját.
Mikor a szoba elé érek, az erő megszűnik, a rettegés helyét jóleső csend veszi át. Mintha fellélegeznék, de ez nem az én hangom, nem érzem ezeket, egy csak illúzió. Kék tekintetem a szobára siklik, a nőre, a vérző férfira, a jelenetre, ami morbid módon tetszetős volt számomra. Nem volt bűn nekem eme látvány, a jelenet, a meglesett étkezés, intim kicsiny haláltusa. Nem ismertem az illem effajta formáját, nálam minden nyers, véres és egyszerre vágytól fűszerezett kettősség. A dac az én asztalom és kenyerem a határozottság, a hideg, a hűvös szellő, kék mélység fullasztó csendje.
A távolból, a szoba gyér fényében ül a szőke szirén, hasonlít rám, egy népemből, alkata olyan mint húgaim gyenge teste, olyan mint enyém. Arcán és tekintetén átsuhan valami sötét, valami megmagyarázhatatlan számomra, talán a harag, a meglepettség. Hangja azonban egészen mást árul el számomra. A férfit erőteljesen, határozottan, mégis valami gyengeséggel a hangjában invitálja. A férfi feláll és rám pillant, tekintet opálos, nincs benne semmi érzelem, pedig szív oly hevesen ver mellkasában, ahogy csak egy sebzett vad szíve meleg testében.
A férfi készségesen tárja ki előttem az ajtót, nem volt szándékomban belépni a körbe, de a kíváncsiságom nagyobb volt, a vágyam pedig oly nagy, hogy szinte összetéveszthető volt valami sötét dologgal.
Besétáltam mezítelen talppal a puha kasmír szőnyegre, fejem félrebillentettem és le sem vettem szemem a nőről. Valami sötét és kissé beteges vágytól űzve megakartam érinteni, talán azért mert erőm egy kis része benne is megvolt, szokatlan volt ez a találkozás, és ahogy közeledtem felé, minden egyszerre lett nagyon hideg, fagyos. Hoztam magammal azt a félretéveszthetetlen füstös illatot, ami hóval és vassal keveredett, az otthon illata, ami én voltam. Különös tekintettel pillantottam rá amikor megálltam előtte. Hangom lágy volt, nyugodt, mély, kürtre emlékeztető mellékzörejjel. – A nevem Caligine. – Nyújtottam kezem, hogy megérinthessem ujjbegyeimmel kézfejét. Hideg volt tapintásom, az övé szokatlanul puha, mindemellett lappangott benne valami rém, szörnyeteg, ami gyönyörű ruhába volt öltöztetve. Ő volt az, saját maga. Ritkán érintek meg vámpírokat, talán testvérem volt az, akit utoljára keblemre öleltem, fájó emlékek képe tódult elmém falának, amit nehéz küzdelemben félresöpörtem. Tekintetem azonban még ennek ellenére sem vettem le róla, úgy néztem rá, ahogy ő nézett rám mikor megpillantott. Mintha egy örökkévalóságig érintettem volna mire elszakadtam tőle. Hangom zárta be a hideg szikla peremét ami köztünk tátongott. – Nem akartam megzavarni semmit. – Sütöttem le szemem és ajkam ezzel együtt húzódott mosolyra, volt benne valami megbabonázott, különleges, egyedi. Vakítóan kék szemem ráemeltem és a majdnem vele szemben álló fotelre pillantottam. Nem kínált hellyel, ezért vettem a bátorságot. Leültem a puha fotelbe, lábaim magam alá húztam és néha-néha felé pillantottam. Vékony mutatóujjamat ajkaim közé fogtam, és megnyaltam, hogy a felrepedt fehér bőrből kiszivárgott véremet lenyaljam. Végül egy lágy fújással megszárítottam a bőrt és szemem Freya felé emeltem. – Különös vagy, olyan szárnyaló galamb, ritkán találkozom olyannal, aki egy nemzetből való…velem. – Szinte suttogtam magam elé, de tudtam, hogy minden szót hall, mindent ért. Mikor ránéztem, az éhségem valamilyen oknál fogva, gyötrelmesen összeszorított, megakart ölni úgy, ahogy eddig még soha. Voltam már böjtön, nem is egyszer, de ha a nőre nézek, óhatatlan vágyat érzek a falánkságra. Amikor ezért érzem, biztos vagyok benne, hogy ő is érzi. Lehet a közös kis erőfoszlány miatt, vagy a régi idők miatt, esetleg a meglepettség miatt, de nem voltam egészen biztos benne.
A légkör kettőn között még csendes és fagyos volt, könnyedén lubickoltam benne, nem kellett tartanom, legalábbis ezt éreztem. Freya később született mint én, éreztem az erejét, a súlyos béklyót amit hordozott a mellén. Nem volt hasonlatos ahhoz amit én éreztem, az én béklyóm az erőm, a rabszolga jeleim, testvérem hiánya. Az övé más volt, másmilyen, mégis két skandináv szív összedobbant, egymásba gabalyodott és néma magánya csalogatta a kételyt, összeolvasztotta a női szívet.

Szíve összekuszál, szívének összes emléke, mintha lágy fuvallat lenne, beleránt az erejébe ahogy megérintem keze puhaságát. Fagyosan szól, jegesen, de engem csöppet sem zavar, olyan deres akár én, talán ezért vonzotta bensőm magához oly’ sürgetőn. Nem ismerem vérvonalát, mint ahogyan másokét sem, ebben a világban én elzárva élek, a régmúlt pedig már nem részem. Nem éltem meg soha, szemfedőmre koporsót szegeztek, keresztet véstek, majd megpecsételtek és a szabadságot, mint érzést, soha nem ismertem. A szabadság pedig megadja azt a kegyet, hogy láss, tapasztalj, tudj és érezz. Én saját világomban éltem, saját magamból építkeztem.
Hideg tekintetem őt kémleli, méregeti az ápolt külsőt, a maszkot, amiben előttem pompázik. Néha, ahogy a részletek egyé forrnak bennem, elfog egyfajta másság érzése. Amikor ezt érzem, olyan mintha szégyellnem kellene magam, hogy miért? Talán csapzottságom, ápolatlanságom, soványságom és hidegségem miatt. Freya ereje hasonló volt az enyémhez, mégis volt valami elkorcsosult művi szépség a jellemében. A hosszú évek, az új élet, alkalmazkodásra kényszerít. Pedig nyers, űzött vad, küzdő jeges hóvihar az mi valaha lehetett, olyasmi, mint én, és olyasmi, mint egykoron én.
Félrebillentettem a fejem és csupán a közelében heverő szófára ültem le, illetlenségből nem válaszoltam arra, hogy kinek a vérvonala lennék. Nem hiszem, hogy fontos lenne, ahogyan én sem, vélem, hogy ő sem ismeri teremtőm.
Kinyilatkoztatásomra nem kis meglepetésemre válaszol nekem. Nem mindenki tud mit kezdeni nyílt szavaimmal és őszinte mondataimmal. Freya igen hamar megtalálta velem a közös hangot, nem félt tőlem mint sokan mások, de mégis éreztem benne valami érthetetlenséget. Az erőm, a külsőm összezavarja, ahogy Ő is engem. Összekuszál az érzés, hogy miért vonz magához, hogy miért bújik el önmagától, miért rakott ezüstleplet csodás erejére.
Tekintetem ráemeltem, nem szakítottam félbe, figyeltem ahogyan hosszú ujjai a hajamhoz nyúltak és megérintették pár tincsemet. Ajkaim szóra nyíltak amikor kopogtak, ujjaim az ő ujjaihoz ért és egy lassú mozdulattal kezembe vettem kezét. Lesütöttem a szemem, vér illata csapott meg kegyetlen aromával, az orromba hatolt, aztán a gyomromba, végül az összes húsomat összemarta. Örvénylő kék szempár pillantott fel Freya arcába, és egy egészen más arc nézett rá. A másodperc tört része alatt értem a poharakhoz, és azzal a pillanattal fogyasztottam el a vért belőlük. Lassú és komótos kortyokkal születtem újjá, hajam szinte fehérlett a fényben, arcom ragyogott, és szemem kútvesztővé változott. Nem volt nyoma az éhező vámpírnak, a sovány és esetlen nőnek, megteltem élettel és erővel. Ajkam széléről legördülő vércseppet ujjaimra kanyarintottam és egy gyengéd mozdulattal lenyaltam arról.
Lesütöttem szemem ahogy feleszméltem és felfedeztem mohóságom. - Bocsáss meg...- szóltam - hogy ily’ hirtelen ittam…a vendéglátással nincs baj - vallottam be - de ritkán veszek magamhoz vért, nem szoktam hozzá, néha túlzásba viszem. Nem volt szándékomban ilyesfajta megválaszolatlan kérdést ébreszteni elmédben….-
Kedves mosoly terült szét az arcomon, de a szemem mindent elárult és körülöttem szokatlan erő kavargott. Hideg és meleg találkozása, amikor melegség jön rád, fázol majd hőségtől szenvedsz. Vágy és rettegés, a kétely összessége. Elindultam Freya felé és visszaültem a helyemre, mostmár nőként és nem hullaként.
Letelepedtem a szófára és kényelmesen elhelyezkedtem, csendben, álmodozó tekintetem ráemeltem. - A vérvonalam egyszeri, de ezt nem sokan érthetik meg. Ezért… - sütöttem le szemem. - voltam rabszolga. - Emeltem lélektükröm újra rá suttogó hangom után. Nem éreztem azt, hogy ezt titkolnom kellett volna. Ezért gyenge ruhám anyagát lecsúsztattam vállamról, csak az alatta lévő selyem kombiné látszott ki és persze a megbillogozott bőröm, a fekete rabszolgajel, ami már örökre én voltam, belém égették. Karomra, bokámra, lapockámra. Megmutatva magam, szégyenem, részét egy énemnek és egy életnek.
Fájó simítás volt bőrömnek a tekintet mit kaptam, hamar, lassan húztam vissza az anyagot a testemre, vállamra. A meztelen meleg fuvallatot, jeges pára váltotta fel a bensőmben. Anyag takar, hideg vagyok.
Kissé felegyenesedtem és Freya felé pillantottam. Érdekelt, hogy miért van itt, miért leplezi el, hogy ő mi is valójában.
Megakartam érinteni a szívénél, ujjaim lassan szíve felé siklottak, majd a dobbanást már tenyeremben éreztem, kínzón. Az erő összeszaladt bennünk és én felsóhajtottam, éreztem minden terhet, Aislinn kötelékét, a fegyelmet amit magára erőltet, a korlátokat amikbe beszorítja saját magát. Mire feleszméltem már egészen közel, egymás arcába bámultunk, két szempár, két erő, a hó illata a tél füstös valója, a vér mámoros íze. Ajkaim ajkára tapadtak és fájón csókot lehetek azokra. Hosszas, gyengéd és mégis hidegtől reszkető csókot. Lubickoltam a vad skandináv erőben, örvénylett mindkettőnkben és talán el is akartam veszni benne.